Az abolicionizmus kialakulása
Az abolicionista mozgalom legfőbb lendítőereje a vallás volt. Ezért volt az, hogy elsőnek a kvéker szekta tiltakozott a rabszolga-kereskedelem ellen. A szektát George Fox alapította Angliában; ő már 1671-ben azt követelte, hogy a fekete rabszolgákat „bizonyos idő” letelte után bocsássák szabadon. Az amerikai szektatagok a rabszolga-kereskedelmet eleinte tartózkodóan figyelték, majd 1727-ben ország-világ előtt „dicstelennek és megengedhetetlennek” nyilvánították. 1761-től pedig kiközösítették azokat a szektatagokat, akik ezzel a dicstelen kereskedelemmel foglalkoztak. Az 1750-es években John Woolman és Anthony Benezet álltak az élére a kvékerek rabszolgaság ellenes kampányának.
Az évek során egyre nőtt a rabszolgaságot ellenzők tábora. Sok író is felemelte a szavát a rabszolgákkal való kereskedelem ellen. Többek között Daniel Defoe – Az erkölcsök megreformálása, James Thomson – Nyár, James F. Cooper – A feladat és William Blake – A néger kisfiú című művével.. Íme ebből a versből egy részlet:
„Anyám a vad Délen szült engemet,
Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
Angyalfehér az angol kisgyerek,
Én koromszín, mint fény nem járta éj…
… Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
Így szólok hozzád én is, amikor
Az Úr sátránál örvendek veled:
Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
Miben az Úr térdén törleszkedünk,
Cirógatom ezüst hajad puhán,
S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk.”
A Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány nem adta meg a várva várt szabadságot a négereknek. Ám Északon mindig is becsülték az emberek a szabadságot és felháborodva néztek a déliekre, mert nem értették meg, hogy azok hogyan képesek emberi lényeket rabigában tartani.
A rabszolgaság egyfajta járványként fenyegetett és a négerek jogfosztottsága szüntelenül veszélyeztette a fehérek jogait. Az abolicionisták már viszonylag korán belátták, hogy az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és politikai fejlődése megköveteli a rabszolgaság mielőbbi megszüntetését. Küzdöttek is, ahogyan csak tudtak, de kezdetben nem sok eredményt értek el, mert az agitáció nem nagyon zavarta a rabszolga-kereskedőket és a rabszolgatartókat.
Az abolicionizmus a 19. században kapott erőre, amikor kialakultak a rabszolga-kereskedelem megtiltásának gazdasági alapfeltételei. 1830 előtt a rabszolgaság ellen küzdő szervezetek kicsik voltak és tehetetlenek. 1830-tól, William Lloyd Garrison fellépésétől kezdve azonban új erőre kaptak.
William L. Garrison és az Amerikai Rabszolgaság-ellenes Társaság
1831 elején, Bostonban megjelent William L. Garrison újságja a The Liberator (A Felszabadító). E lap köré csoportosultak a rabszolgaság eltörléséért küzdő abolicionisták. A Liberator miatt Garrison Dél leggyűlöltebb embere lett – 1831-ben Georgiában 5000 dollárt tűztek ki a fejére. Sokan megkövezték, nem egyszer börtönben is ült, sőt 1835-ben meg is próbálták eltenni láb alól.
1833 is igen jelentős dátum az aboliciós mozgalom történetében. Ugyanis ebben az évben alapították meg az Amerikai Rabszolgaság-ellenes Társaságot. Az alapítók között ott volt: William Lloyd Garrison, Atrhur és Lewis Tappan , Wendell Philipps és Theodore Dwight Weld .
A leghíresebb abolicionisták és a néger sajtó
Az abolicionisták között voltak fehérek és feketék egyaránt. A fehérek közül a legjelentősebbek: Elijah Lovejoy az Altonai Abolicionista Lap szerkesztője, akit 1837-ben meggyilkoltak a rabszolgatartás hívei. George Thompson, aki a négerek Afrikába szállítását szervezte. Henry Highland Garnett, aki az abolicionisták baloldalának szószólója volt és természetesen John Brown.
A négerek közül Frederick Douglasst és David Walkert lehet megemlíteni. Frederick Douglass bizonyult az abolicionizmus legjobb szónokának, ugyanis a saját bőrén tapasztalta meg a rabszolgatartás örömeit és viszontagságait. Egyik legismertebb mondata: „Én nem jótékonykodást, sajnálatot vagy rokonszenvet követelek a négerek számára, csupán igazságot.” David Walker pedig arról volt nevezetes, hogy életét is kockáztatva 1829-ben egy röpiratot terjesztett el Délen, amelyben minden rabszolgát felkelésre buzdított. Mivel nagy zúgolódás követte a röpiratot, 1830-ban meggyilkolták.
A néger sajtó története 1827-ben kezdődött meg, amikor is megjelent a Freedom’s Journal (A szabadság lapja) Samuel Cirnish lapja. Ezen lap után tömegével jelentek meg a négereknek szóló újságok. Nagyon jelentős volt William Lloyd Garrison lapja a The Liberator (A Felszabadító), az 1837-ben megjelenő Elijah Lovejoy szerkezette Alton Observer (Altoni Figyelő) és a Frederick Douglass által kiadott North Star (Északi Sarkcsillag). A North Star címlapján ez a mottó állt: „A jog nem ismer fajt, az igazság nem nézi a bőr színét. Isten mindannyiunk atyja és mi testvérek vagyunk.” 1827-től a polgárháború kitöréséig 27 négereknek szóló újság jelent meg az északi államokban, közülük 18 New York államban.
Rabszolgaság ellenes művek
Az első rabszolgaságot ellenző írás Thomas Paine tollából származik, 1775-ből. Írása az Afrikai rabszolgaság Amerikában egy pennsylvaniai újságban jelent meg és hatalmas feltűnést keltett. Thomas Paine a rabszolgaság megszüntetését követelte és egy ma is korszerű javaslatot tett: a felszabadított négereknek adjanak földet, mert csak ez biztosíthatja a létfeltételeiket.
A következő könyvről már az előzőekben bővebben szólottam, ezért most csak röviden jellemzem. Harriet Beecher-Stowe 1851-ben kezdte írni regényét. A regény 1852-re készült el és a Tamás bátya kunyhója címet viselte. A könyv az északi államokban és külföldön nagy népszerűségnek örvendett, de a déli államokban betiltották. Ez a könyv indította meg a lavinát a polgárháború felé.
Ha rabszolgaság-ellenes könyvekről van szó, akkor említést érdemel még Hinton Rowan Helper könyve a Dél fenyegető válsága (Impending Crisis of the South). A könyv 1857-ben jelent meg. Helper Észak-Karolinából származó, nem rabszolgatartó író volt, így jól átlátta a rabszolgatartó rendszert. Egy olyan következtetést vont le, hogy a rabszolgatartás nemcsak a rabszolgáknak rossz, hanem a nem rabszolgatartó fehérek számára is.
A „Földalatti Vasút”
A rabszolgaság elleni harc egyik legeredményesebb eszköze a „Földalatti Vasút” (Underground Railroad) volt. Ez egy szervezet volt, amely a szökevény rabszolgák számára fenntartott, titkos rejtekhelyek láncolatából állott. Célja az volt, hogy segítsen a rabszolgák szökésében és elkalauzolja őket Kanadába.
A Földalatti Vasút atyja egy fehér lelkész, Charles Torrey volt. 1842-ben újságcikkei miatt börtönbe került. Ott gondolta ki szabadidejében a menekítő vasút tervét. Kiszabadulása után közel 400 rabszolga kiszabadítását segítette elő. A segítsége miatt újból börtönbe került, ahonnan többé nem szabadult.
A mozgalom a nevét onnan kaphatta, hogy abban az időben kezdték el építeni az Amerikai Egyesült Államokban a vasutat. A mozgalomnak ugyanúgy megvoltak a maga állomásai (rokonszenvezők lakásai, pincéi), mozdonyvezetői (tapasztalt kalauzok, vezetők) és vonatai (a szökésben levő négerek), mint a rendes vasútnak. Ebben a mozgalomban több mint három-ezren vettek részt, főleg szökött rabszolgák, kvékerek, metodisták, értelmiségiek, farmerek, munkások és kereskedők.
A menekülésnek két fő iránya volt: az egyik Kentucky-ból tartott az Ohio folyó mentén Kanadába, a másik az Appalache-hegység mentén Nem Yorkig tartott. A Vasút két leghíresebb kalauza Levi Coffin és Harriet Tubman voltak. Levi Coffin a „Földalatti Vasút Elnöke” titulust viselte, mivel ő menekítette Kanadába a legtöbb rabszolgát, szám szerint 2500-at. Harriet Tubman pedig a fehérektől a „Tubman tábornok” becenevet kapta (a rabszolgák „Fekete Mózesnek” hívták).
A történészek szerint évente 2000 rabszolga jutott el Kanadába és Donatella Ziliotto szerint a Vasút 1830 és 1860 között 60 000 néger szökését segítette elő.
A Földalatti Vasút történetével foglalkozik az amerikai írónő Anne Hagedorn. Beyond the River című könyvében. Walt Whitman a híres amerikai költő is megörökítette a Földalatti Vasutat. Beleképzelte magát annak a helyébe, aki menedéket nyújt a szökött rabszolgának. Ezt a részletet az Ének magamról című versciklusában találhatjuk meg:
„A szökött rabszolga házamhoz jött és megállt kívül,
hallottam, amint mozgásától a rőzsegallyak megzördültek,
Láttam a konyha nyitott ajtószárnyán keresztül, hogy alélt a gyönge,
S kimentem oda, ahol a tuskón ült, bevezettem és bátorítottam,
Vizet hoztam és megtöltöttem egy dézsát izzadt testének és felsebzett lábának,
És átadtam neki egy enyémbe nyíló szobát és adtam neki
Néhány durva, de tiszta ruhát.”
Az abolicionizmus erőre kap
Mint ahogy már említettem az abolicionizmus a 19. század elején lendült fel, főleg William L. Garrisonnak köszönhetően. Az 1830-as években a politika színpadára is léptek. Egy petíciókampánnyal arra kérték a Kongresszust, hogy Columbia kerületben számolják fel a rabszolgaságot. Az északi közvélemény felháborodott, amikor a Kongersszus a déliek kérésére 1836-ban elfogadta a „berekesztés szabályát”. Ez azt jelentette, hogy a Kongresszus nem hajlandó foglalkozni a rabszolgaságra vonatkozó petíciókkal. A volt elnök, John Quincy Adams szólalt fel e törvény ellen és közbenjárására 1844-ben vissza is vonták.
1840-ben az abolicionista mozgalom két részre szakadt: jobb- és balszárnyra. A jobbszárnyban azok foglaltak helyet, akik a békés felszabadítás mellett tették le voksukat. Míg a balszárnyban azok voltak, akik a háborúban hittek. A jobbszárny képviselője William L. Garrison, a balszárny képviselője Henry Highland Garnett volt.
1848-ben megalakult a Free Soil Párt (Szabad Föld Híveinek Pártja). Ez a párt az új területeken a rabszolgatartás megtiltását és a telepesek számára a földparcellák szétosztását követelte. A kansasi polgárháborút követően alakult meg a Republikánus Párt, amelyben a Free Soil Párt és az abolicionisták egyesültek. A Free Soil Párthoz hasonlóan a Republikánus Párt is a rabszolgaság kiterjesztése ellen szállt harcba.