Madár vagyok. Éhes, de meglett galamb. Látjátok? Az ott a bandám. Én vagyok a főnökük. Hogy miért? Mert remek kenyérkeresési lehetőségekhez juttattam őket.
Például én találtam ki elsőnek azt, hogy a nagy szemetes konténerekben kutakodjunk. Tele is volt finomságokkal. Kenyérhéjjal, mindenféle maradékkal, és… hússal.
Azok a zsíros, ízletes falatkák. Hogy szerettük!
Hát, igen. A régi szép idők…
Tudjátok a verebek aztán talpraesett kis lények! Lenéztük őket. Ellenben mára már minden lépésünket ismerik előre.
* * *
Most a Kossuth téren élünk. A banda nagyon éhes. A verebek ismét megelőztek. Mindent felettek előlünk.
Vagy mégsem? Mi az ott? Ti is látjátok? Valami hús…
* * *
– Anya, nézd! Azok a galambok egy fiókát esznek!
– Fújj, kicsim! Ne nézz oda!
3 hozzászólás
Szép és kegyetlen. Az első két mondatot töröld, úgy van csattanója is;)
Fantasztikus!
Ez annyira igaz. Telitalálat ez a hasonlat. Lényeg a lényeg, az ember addig harcol embertársaival , mígnem az ölésig jut.
Szerintem jó az indítás, az első mondat pedig azért fontos, mert nem azzal kezdi, hogy galamb vagyok, hanem madár vagyok, és ezen belül galamb-ahogy az ember is ember, és azon belül magyar, vagy fehér, stbstb.
Zseniális az egész, a vége pláne….
Csak gratulálni tudok, minden elismerésem!
H.