A lajtorja 151.

13. Imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. (V. Könyv, folytatás)

Leggyakrabban az Erzsébet térre vitték ki levegőzni a gyerekeket. Általában Emike volt a kísérő. Hajnalban kelt, bevásárolt, megfőzött. 10-re elkészült, s már tudtak is indulni. Volt egy hosszú, piros kötél, azt fogták a gyerekek jobbról-balról, úgy sétáltak Erzsébetváros magas, több emeletes bérházai között. Elől ment az óvónő, mögötte a gyerekek, hátul Emike. A Szilva utcában, az Élmunkás utcában, vagy a vele párhuzamos Péterfy Sándor utcában alig volt forgalom, legfeljebb csak a HÁGI-ból fordult ki időnként a Huszárkatona utca felől egy egy lovaskocsi, szép, szőke, széles-farú muraközi pacikkal, a kocsi platóján, vasalt, nehéz sörös-hordókkal. De az ördög nem alszik, és fő a biztonság.
A templom előtt áll Árpád-házi Szent Erzsébet szobra, annak talapzatánál lepakolóztak, s elengedték a csoportot, hadd szaladgáljanak, labdázzanak a rózsalugas mögötti füves területen a kicsik.

Emike néha látta plébános urat, ahogy átjön a túloldalról, a plébániáról, és bemegy a templomba. Nagy-hasú, alacsony emberke volt, barátságtalan, mogorva. Köszönt neki: laudetur Jesus Christus. In aetenum amen ? morgott vissza a pap pléhpofával. Elkapta a tekintetét, és fellépett a bejárathoz vezető lépcsőre, a homlokzati részt ékesítő, késő-gótikus rózsa-ablak alatt.
Nehéz volt szóba elegyedni vele, azt beszélték, kerüli az embereket. ?Béke-pap? ? mondták róla a rosszakarói. Volt, aki védelmébe vette. Neki se lehet könnyű. Tudjátok mi történt Mindszentyvel? Az ország hercegprímásával? Összeverték, megalázták, megkínozták. Parrírozni kell szegénykémnek, különben úgy kicsinálják, mint a pinty.
Így volt-e, vagyis, hogy békepap volt-e vagy sem, nem derült ki. Jóval később, akkor más pap volt már ott, a hívek nagy meglepetéssel értesültek arról, hogy kiugrott a rendből, s visszament az eredeti szakmájába, lakatosnak.

Havonta péntek délelőttönként jól öltözött, elegáns fiatal férfi kereste fel. Mint aki ismeri a járást, nyíl-egyenesen besétált a templomba. Keresztet vetett, végigsietett a 60 m hosszú főhajón, térdet hajtott az oltár előtt, s belépett a sekrestyébe. Dominus vobiscum. Et cum spirito tuo, fogadta a plébános. Hogy vannak? Köszönöm szo-szo, de foglaljon helyet. Igazán kedves. Tudja miért jöttem? Nem. Majd elmondja. Rendben. Figyeljen ide plébános úr! Jelentették nekem, hogy a prédikációiban még mindig túl sok a klerikalitás. A klerikalitás? Igen, a sprituális elemeket értem alatta. Múlt vasárnap kíváncsi lévén, eljöttem, és én is végighallgattam. Ne haragudjon, de tényleg túl sok, az egész szertartás alatt túl sok. Értem, mondta a pap. Pap vagyok, ez a foglalkozásom, ebből élek. Nézze, ez rendben lenne, ezzel semmi bajunk. A mi országunk, a Magyar Népköztársaság szabad ország, mindenki szabadon gyakorolhatja a vallását, és, maga is tudja, az egyház tevékenységét sem korlátozzuk. A szocialista államnak sok pénzébe kerül, maguk is, mint a többi plébánia havonta kapják a Hivataltól az Egyházmegyén keresztül az apanázst. Így van? Így, mondta a plébános. A perselypénz önmagában nem lenne elég, hiába vagyunk tele minden vasárnap zsúfolásig, a padok között is állnak, fel egészen a két oldalon lévő oltárokig, jobb oldalon, úgy képzelje, a Szűz Mária oltárnál még a hívek, gyógyulásukért kifüggesztett, hála-adó márványtábláinál is, sőt, elől, a főoltár korlátjánál, ahol áldozáskor szoktak térdepelni. Az emberek szegények, mint a templom egere. Filléreket dobálnak a perselybe, tette hozzá a vállát vonogatva. Na, látja. De ezen könnyen lehet segíteni. Tényleg? Persze. Magának, értem alatta a plébániát, magának is jól jönne időnként egy kis külön pénz.
Hát, ami azt illeti?.

A vendég körülnézett. Szemügyre vette a kopott bútorokat, az agyonmosott terítőt az oltáron, a kereszt alatt. A javításra, festésre szoruló, málladozó falat.
Nem várunk el túl sokat, pusztán csak egy kis lojalitást. A néphatalomban nincs szükség Istenre, folytatta. Maga is tudja azonban, hogy a győztes proletár-forradalom után, amit a nagy Szovjetunió internacionalista segítségével sikeresen megvívtunk, a harc ideológiai síkon folyik tovább. Hosszú út vezet oda, hogy tudatos felvilágosító munkával, a nép nevelésével eljussunk az egészséges ateista világkép kialakításához. Majd egyszer, egy boldogabb, szebb jövőben. Addig járjanak csak templomba, imádkozzanak, bübájoskodjanak amennyit akarnak. Imádkozzon mindenki, akinek ez segít, akinek megnyugvást ad, a szocialista állam nem akadályozza meg az embereket a szabad vallásgyakorlásban.

Mit akar főhadnagy elvtárs konkrétan?
Mit? A férfi kurtán felnevetett. Idehallgasson plébános úr. A Biblia széles-körben jó lehetőséget ad arra, hogy a pap, a szentbeszédeket Jézus szociális érzékenységére hegyezze ki. Tegye ön is azt, s jóban leszünk. Beszéljen arról, hogyan segített a nincstelen halászoknak a Genezareti tónál halat fogni. Beszéljen a kenyérszaporításról a kánai menyegzőn. Beszéljen arról, hogyan próbálta gyógyítani a szegényeket. Hogy azt tanította: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, az államnak, ami az államé. Beszéljen arról, hogy Jézus maga is nincstelen, szegény-sorban élő proletár, egy ács fia. Érti?

A pap gondolkodott. Meg lehet oldani. Egy bökkenő van csak, a prédikáció, mint maga is tudja, hiszen nálunk volt elsőáldozó gyerekkorában, és tanult hittant, az, aznapra rendelt evangéliumhoz kapcsolódik. Ez azt jelenti?
Igen? Kérdezte tisztelet-tudó mosollyal a férfi. Mit? Már elfelejtettem.
Azt, hogy ha például az evangélium Jézus megkísértéséről szól, vagy az Ószövetség valamelyik tanítása a téma, például a vízözön, az égő csipkebokor, vagy a Jákob lajtorjája, akkor nem beszélhetek a kánai menyegzőről, és a kenyérszaporításról, mondta a pap. Dehogy nem. Bármiről beszélhet. A hívek úgyse fogják észrevenni, néhány apró hozzáértő dramaturgiai fordulattal simán átvezeti a hallgatóságot oda, ahová maga akarja. Erzsébetről szólva például, ne arról papoljon, hogy milyen nagy csoda történt a kenyér rózsává változtatásánál, hanem arról, hogy I. András magyar király lánya kenyeret osztott az éhező népeknek. Hagyja a fenébe a Szent Erzsébet attribútumairól szóló spirituális, népbutító maszlagot, a lényeget emelje ki. Magyarázza el a szószékről, hogy a feudális államban a társadalom-fejlődés egy bizonyos, kezdeti fázisában szükséges rossz volt a királyság intézménye, hogy a királyok, kevés kivételtől eltekintve, romlott gonosz akarnokok voltak, a hatalmasok érdekeit érvényesítve az osztályharc során kizsigerelték, megalázták a szegényeket, vezetve egy logikai vezérfonal segítségével a hallgatóságot a felismeréstől a szocialista embertípushoz méltó állásfoglalásig.

Értem, főhadnagy elvtárs.

Még valamit, mondta. A liturgia szövege latinul hangzik el, s ez jó, mert így nem ért belőle senki egy árva kukkot se. Az egyházi énekek ellenben magyarul, ez viszont rossz, mert a közös éneklés komoly mozgósító-erő. s nekünk nincs szükségünk olyan irányú mozgósításra, ami a babonát táplálja. Tegyen arról, hogy a miséken minél kevesebb legyen az ének, s több a latin nyelvű liturgia. Ért engem? Igen, értem. Örülök, hogy mindig meg tudjuk találni egymással a közös hangot, plébános elvtárs. Nagyon sokat jelent, higgye el, s majd meglátja, nem leszünk hálátlanok.

Eltűnődött, összeráncolta a homlokát. Ezen kívül, szeretném, ha folyamatosan jelentené a gyóntatószékben elhangzottakat. Csak azokat, amelyek potenciális veszélyt jelenthetnek. Hogy ki kivel kamatyol, hányszor veri ki naponta, vagy dugja fel magának, nem érdekel. Vezesse a nyilvántartást a hívekről, ahogy múltkor megbeszéltük, számon fogjuk kérni. Erről már volt szó, ugye emlékszik?
A nyilvántartás nem probléma, a gyónási titok azonban, mint a nevében is benne van, ugyebár?.
Hagyja, plébános úr. A gyónási titkot ki kell adni, ha az állam biztonságáról van szó! Ellenségeink a világ minden szegletéből habzó szájjal fenekednek ellenünk. Tudnunk kell, ki mit forgat a fejében, s ki, mikor, mire készül. Súlyos következményekkel jár a megtagadása, vagy, ha elhallgat valamit, amit nem kellene.

Frissen, ruganyosan, fiatal-ember módra felpattant. Rámosolygott a plébánosra. Szabadság, elvtárs. Éljen Rákosi, mondta a pap. Templom-ajtóig kísérte. Utána nézett, ahogy megy a titkos-szolgálat embere ruganyos léptekkel a tér sárga keramit-kockáin a Dohány utca irányába. Visszatért a templomba, letérdelt a bal oldali padsor előtt lévő Szűz Mária szobor elé a térdeplőre, összekulcsolt két kezére hajtotta a fejét és imádkozott.