A lajtorja 38.

12. Ne vigy minket a kísértésbe (Második Könyv, folytatás)

Az egyszerű emberek a háborút követő években, zsigereikben érezték, azt az alapvető igazságot, hogy a béke mindennél fontosabb.
Amit láttak, az ijesztő látomás, odaveszett hozzátartozóikra, és a sok rémségre gondolva, éjjel, nappal a szemük előtt lebegett. Hullahegyek. Temetetlen halottak mindenütt. Ott korhadnak csontjaik a mezőkön, erdőkben, árokpartokon, ahol a halál érte őket. Gondozatlan, elhagyott katonasírok idegen földön. Fél-karral, fél-lábbal, kilőtt szemmel hazatérő, szörnyűségesen megcsonkított emberi roncsok. Felégetett falvak, városok. Puszta ugar körös-körül, bevetetlen földek, melyeken csak a gyom, és a dudva tenyészik.
A rádió és az újságok ezzel szemben egymást túllicitálva harsogták a háborús uszítás megtévesztő szép igéjét: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”.

A „mindent vissza” igazsága és a béke igenlésének igazsága szemben álltak egymással, még ha abban az időben kevesen ismerték is fel. Mindkét igazság létezett, s egyszerre, egy és ugyanabban az időben hatotta át a lelkeket és a közéletet. A jövőbe nem lehet belelátni, ködös, távoli, sejtelmes világ. Az embereknek még csak sejtése sem volt arról, hová vezetnek a hazafias, szép szólamok, micsoda elképesztő pusztulásba hajszolják a nemzetet.
Hogy a tömegek befolyásolhatók, a régi görögök bölcsen tudták, mint ahogy azt is, hogy tiszta, érdek nélküli „periklészi” demokrácia nem létezik.
A kormányzó-hatalomnak a legfőbb érdeke a háború utáni években az volt, hogy a hatalmát megtartsa, megszilárdítsa. (Minden hatalomnak mindig ez a legfőbb érdeke) Két dolog kellett ehhez: szükség volt egy ellenségképre, ”íme a Gonosz, aki ellen szünet nélkül harcolnunk kell”, ez volt az egyik, a másik pedig, meg kellett mutatni az utat, ami kivezet a zsákutcából, jelen esetben a trianoni zsákutcából.
Az ellenség adott volt, úgy hívták: „antant”. A kivezető út pedig, győztes háború egy erős, legyőzhetetlen szövetséges oldalán. Ahogy teltek az évek, s ahogy a költő szavaival szólva „új méreg” kezdett „közénk hatolni”, úgy keletkeztek újabb „ellenségképek”, a zsidók, a cigányok és a kommunisták személyében, akik alantas módon gátolták, akadályozták a szent cél elérését.
A rádióból teljes hangerővel bömböltek a szólamok.
Az ország sodródott…
A szálakat, bizony, mint pók a hálóját, a történelmi szükségszerűség örök törvénye szövi, szövögeti. Vagy az isteni gondviselés…

Endre Lajos a barátjának tartotta Dósa Jenőt. A barátjának, s emellett a legtehetségesebb, legrátermettebb emberének. Meg volt győződve róla, hogy sokra viszi még a hivatali életben.
Egy barátot nem utasítgat az ember, egy barátot meggyőz az ember, gondolta. Észérvekkel, melyek az értelemre hatnak, és igaz, józan szavakkal, amelyek a lelket emelik.
Így, amikor Dósa Jenő azt mondta: „ne játszunk katonásdit gyerekekkel”, visszagyűrte első, kitörni készülő indulatját, s ezt mondta:
-Ez nem játék, Jenő. Itt annál sokkal többről van szó. Itt a nemzet önvédelméről van szó!
Megtorpant egy pillanatra, ezer dolog száguldott át a fején. Hogy kezdje, mit mondjon legelőször? Hogy győzzön meg egy egykori frontkatona egy ős-civilt, hogy győzze meg a kard a pennát?
Jenő barátom nem tudja mi ez, mondta magában. Őt, mint közigazgatási embert felmentették a katonai szolgálat alól, nem szagolt puskaport egy percig sem, fogalma sincs arról, milyen virtus a nyílt mezőn ellenséges, golyózáporban szuronyrohamra menni egy védett magaslaton lévő, álcázott géppuskafészek ellen, vagy rissz-rossz, penészes fedezékben lapulni napokon át, víz, élelem, alvás nélkül átvészelni a gyilkos, földhöz szögező ágyútüzet!
De az én Jenőm okos, tanult ember, ismeri népünk történelmét, szándékai tiszták, szíve emelkedett.

-Mit gondolsz – mondta mélyen zengő, a lélek belső bugyraiból feltörő hangon – mi lett volna velünk 907-ben Pozsony mellett, amikor a frankok három hatalmas hadsereggel törtek be az országba, és e seregek hadparancsa így szólt: „Ugros eliminandos essel”, vagyis, hogy a magyarokat ki kell irtani, meg kell semmisíteni, írmagjuk se maradjon? Szerinted, mi történt volna, ha nem vagyunk felkészülve a háborúra, ha az akkori gyerekeket vezetőik nem nevelik már jó előre, már egészen kicsi koruktól kezdve katonának?
-Mert ez volt a helyzet kulcsa – folytatta. –Az egész férfi lakosság katona volt. Előbb tanultak meg lovagolni, nyilazni, mint járni. Játékaik harci játékok voltak, vágtató ló hátáról lőtték ki kicsiny íjaikból a nyílvesszőket, lándzsát vetettek, fakarddal vívtak. Harmadfű csikóikkal együtt sajátították el a kürt és a sípjeleket, a csapatban végzett hadmozdulatokat. Mire felcseperedtek, kész harcosok lettek, készséggé vált bennük az emberölés művészete. A magyarok a világ legfegyelmezettebb, legjobb katonái voltak abban az időben, Jenő. Gondold végig, ismered a történelmet. Ezért sikerült legyőznünk minden ellenségünket, ezért tudtuk majd’ három emberöltőn keresztül Európa népeit leigázni és megsarcolni. Ez a bravúr rajtunk kívül egyetlen keletről jött lovas-népnek sem sikerült, sem a gepidáknak, sem a hunoknak, sem az avaroknak, egyedül csak nekünk magyaroknak. Gondolkozz ezen. Tudod, hogy’ imádkoztak akkoriban Európa szerte? Tudod ugye. „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”
Nevetett egy nagyot, térdére csapott.
-Azóta sem tudják, sem elfelejteni, sem, megbocsátani. De a 907-s honvédő háború, melynek döntő csatáját elődeink Pozsony mellett vívták meg, Amerikában a katonai akadémiákon, mind a mai napig tananyag! Oktatják az amcsik a magyarok harci-taktikáját, a híres nevezetes pusztai harcmodort!

-Régen volt – mondta Dósa Jenő – tán igaz se volt! Azóta, alaposan megváltoztak az erőviszonyok.

Endre Lajos nem vett tudomást a közbeszólásról. Most már feltartóztathatatlanul tört előre, mint nyílt pályán a sebesvonat.
-A magyar a világ legjobb katonája. Bátor. Leleményes. Kitartó, edzett, tűrő-képessége egyedülálló a világon. Főleg a lovas-katonáé. Láttad volna az én huszárjaimat! Rajtaütéseken a lovaik mellett aludtak a puszta földön, télen-nyáron, akár esett, akár fújt. Ez volt ám a virtus! Egyszer egy téli portyán, valahol Ukrajna végtelen kiterjedésű puszta földjén kora reggel arra ébredtem, hogy egy szál katonám sincs, nem találtam őket sehol. Pedig ott voltak, éjszaka belepett minket lovastul a hó, csak az embereimet ellepő hóbuckák látszottak ki alóla. Egy darab kolbásszal és egy szelet kenyérrel fél-országrésznyi területeket száguldoztunk be, mint a mesebeli sárkányok. Egyetlen nemzet sem veszi fel velünk a versenyt, legfeljebb csak a német, de ők is csak egy dologban, abban talán, hogy pontosabbak, és célratörőbbek. Képzeld el, ha ez a két sokra hivatott, nagyszerű nép egyszer összefog…El tudod képzelni?

-Már egyszer összefogott – vetette közbe Dósa Jenő. – Mire mentünk vele?