A lajtorja (8.)

4. Az ember (folytatás)

Keresztanya pillantása szigorú volt, mégis, e szigorúság mélyén a jóindulatú szeretet ezüstfénye csillogott. Imre, ha nagyon akart, tudott dacolni Keresztapával, és tudott dacolni Rózsikával a feleségével, és az egész világgal tudott, de nem tudott Teréz nagysasszonnyal. A lány után hajtotta volna forró vére, szaladt volna szobáról szobára, a nagy házban, hogy fellelje, és megölelgesse, Keresztanya pillantása azonban odakötözte a kert aprókavicsos ösvényére, ahová sebtében a keskeny betonjárdáról a konyha bejárata előtt lelépett. A nyári nap egyértelmű, erős fényében rövidek voltak az árnyékok, és feketék, sötétek. Fény és árnyék józan tisztasága uralkodott a kerten. Életre kelt a ribizlibokrok, és a kút melletti szőlőlugas rezgő leveleinek zöldje, a muskátlik tarkabarka pirosa, a ringló feslett sárgasága. A széles, régi pad a kisház oldala mellett fényben fürdött, vakított fehérségében. A vágy fülledt sóvárgását, ami átdorbézolt ékszakák után gyakran elkapja, és meggyötri a kitikkadt férfitestet orkánszerű robajlással űzte el az újfajta erő, és tisztaság. Egyetlen szempillantás volt csupán. Minden megváltozott. Az eresz alatt álló pléh-kád peremén darazsak nyüzsögtek, kettő közülük már bele is pottyant, ott kapálózott az esőlében. Sárgarigó szállt le az almafa öreg-ágára, tollászkodott, majd elrepült. Átszaladt az udvaron a kövér macska, mulatságosan himbálta a farát, s bevette magát a betonjárdát szegélyező liliom-ágyás hosszú, keskeny levelei közé. Imre látta a darazsakat, a sárgarigót, a macskát. Vágya, mely feszítette, egyszerre lelohadt, összetöppedt.
-Igenis, Keresztanyám, -mondta fejet hajtva. –Úgy lesz, ahogyan Keresztanyám akarja.
Átvágott az udvaron a nyomóskút és a szőlőlugas között. Megkerülte a kisházat, s a túloldalon felmászott az odatámasztott létrán a szalmapadlásra. Ledobta ruháit. A régi, rossz katonapokrócot ráterítette a szalmakupacra. Meztelenül hanyatt dőlt a pokrócon, élvezte a nyugalmat, a csendet. A verejték elöntötte testét, patakokban folydogált a mellén, hasán, vállain, combja között. Az ördögi kör, mely az imént még fojtogatta démonaival, tovatűnt, eloszlott, mint a pára. Istenre gondolt, Isten szemét látta: világoskék, jóságos volt az a szempár, amely ránézett. Ajkai a bűnbocsánat szavait mormolták: „erősen fogadom, hogy többé nem vétkezem, és a bűnre vezető alkalmat elkerülöm”. Szelleme lassan áttűnt a valóvilágból az álomvilágba, és az átmenet szűk kapuja mögött ott várta Isten szeme. De mintha Isten szeme a lány szeme lett volna, nagy, kék, tiszta és mély.
Sok órán keresztül aludt. Amikor felébredt, első pillantása az ajtókeret világító nyílására esett, s az almafa táncoló leveleire az ajtókeret mögött. A nyilás most elsötétült és a keretben, mint képkeretben megjelent hirtelen a kis cselédlány, az alig 15 éves Julcsi szöszke feje és felsőteste. Hogy mi vitte oda Julcsit abban a percben, azt nem lehetett tudni. Lehet, hogy a nagysasszony ukáza: „eredj jányom, keríts csak valahunnan egy kis jó erős, kötözéshe’ való raffia-zsineget”, de az is lehet, hogy pusztán csak a kíváncsiság. A lány persze nem tudta, hogy Imre fenn van, azt meg pláne nem tudta, hogy nincs rajta ruha. Jókora volt hát mindkettő meglepetése, amikor a perc varázsában egymásra néztek. Julcsi szeme csodálkozást, és rémületet fejezett ki, de csodálkozása és rémülete mögött felparázslott egy pillanatra a férfitest iránti, mélyen titkolt, de mégis élő, távoli időkben gyökerező, örök asszonyi kíváncsiság. Halk kis sikkantást hallatott, aztán lehúzta a fejét és eltűnt az ajtókeretből, el Imre bámuló szemei elől.
-Ó, te kis boszorka! –fakadt ki Imréből. –Istenem, miből lesz a cserebogár! Most gyütt ki még csak a gubóbul, és máris leskelődésre adja a fejét. No megállj csak, megállj!
Magára kapkodta ruháit és lemászott a létrán. Az árnyékok megnyúltak már a kertben, az öreg almafa likacsos árnyéka a ribizlibokrok felé nyújtózott. A kertben senkit nem látott. Keresztapa talán hazajött már, s talán alszik a télikonyhában, ahogy máskor is szokta délután tájt. A lányok, Ica, Meli még nem várhatók, Keresztanya benn hűsöl.
Eltűnődött, hová lett a kis cselédlány? Tán benn van az is a házba’? Nem, a’ teljességgel kizárt. Tán elől van valahunn? Nem az is kizárt. Mit keresne most ott elől, a kert utcára néző részében?
-Hoppá, megvan! –kiáltott fel magában.
-Itt vagy té babám a kisházban!
Egy ugrással az ajtónál termett. Sebbel-lobbal benyitott, és a kislányt tényleg ott találta a mosókonya közepén, nagy hajolgatásokban az üst és a kád között. Valamit keresett Julcsi, az rögtön kiviláglott.
-Mit keresel té?! –riadt reá tréfás mérgességgel a nagy legény a pici leányra.
-Kincset keressz-e té? No, ha meglesz, elfelezzük! –s elkezdett ő is hajladozni, sápinkózni, „jaj hun van, jaj hun van”, majmolta nagy fennen, amit a kis cselédlány csinált.
Julcsi vérvörös arccal egyenesedett fel. Elszabadult, szőke tincsei oldalt a füle mellett röpülni látszottak, ahogy a fejét felkapta. Szeme elkerekedett, szája szétnyílt, látni engedte szabályos, gyöngyházfényű fogait. Szép volt a kis cselédlány nagy mérgességében a mosókonyha közepén, az üst és a kád között. Nyulánk volt, mellyes volt a pruszlikban és üde, mint a tavasz lehelete.
-És, ha kincset keresek is, mi köze azzal? –toppantott. –Mer maga is azért gyütt ide tán, hogy kincsre leljen?
-Én igen, -mondta a legény hamiskás kifejezéssel az arcán. –Oszt ládd-é, én má’ találtam is egyet.
Úgy tett, mintha tényleg talált volna, merőn nézte a földet egy ponton.
-Hun? –kérdezte a kislány, és tekintete engedelmes galambként követte a fiú pillantását. Hanem hát a földön, ahová Imre nézett, nem volt más, csak a megszokott dolgok, egy pár mosdókesztyű, törött nyelű körömkefe, és egyéb kacat.
-Hun van hát, amiről beszél? -kérdezte felnőttesen komoly pofikával a kis cselédlány.
-Ó, hát a’ nem a földön van, -mondta Imre, és közelebb lépett a lányhoz.
Julcsi most már végképp csodálkozott.
-Nem-é? Hát akkó hun?
Imre ujabb lépést tett, megkerülte a kádat s szorosan odaállt a kis cselédlány elé.
-Itt van babám, itt van, mindjárt mutatom.
Úgy tett, mintha keresne, kutatna, föl és alá járatta szemeit, végigkémlelte a fölső sarkokat, majd a kövezet repedéseit a lába előtt.
-Itten van la, megtaláltam, -kiáltott fel aztán, olyan igazi meglepetéssel, mint aki tényleg kincset talált. -Itt van la, az ajkaidon!
Julcsi zavarában a szájához kapta mindkét kezét és kétkedő pillantást vetett Imrére.
-Nem mondja csak?!
-Mutasd csak ne félj!!
A nagy legény megfogta a kicsi lány gyenge két csuklóját és szelíd erőszakkal elhúzta ajkai elől.
-No, mit talált hát? –kérdezte Julcsi, pirosabban, mint a pipacs.
-Esztet ni, -suttogta Imre, és odahajolt és megcsókolta hirtelen Julcsi szétnyíló, nedves száját. Két karja meg már ölelte is a lány derekát.
A csók, olyan volt, mint a katonacsók, gyors, erőszakos, szenvedélyes. Egy szemhúnyásnyi ideig tartott, vagy addig se. A kis cselédlány kiszakította magát Imre ölelő karjából, hátrébb lépett, és kemény kézzel pofonütötte a nagyfiút.
-Mit képzel magárul! Szemtelen!
Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott kintről.
-Imre, Imre! Merre vagy, he?
Az üveges-ajtó ablakán lógó csipke-függöny mintázatán keresztül átni lehetett, hogy szemközt a konyhaajtóban a nagysasszony áll csípőre tett kézzel. Még egyszer felhangzott hívón, fenyegető éllel a felszólítás:
-Imre, Imre!

(Folytatása következik)

-*