A meg nem élt élet.

A túlparton állva, csak ámulok, hogy milyen egyszerűen jutottam át. Egy szempillantás alatt elérhetetlen távolságba jutott az én egyszerű életem. Ebben az édeni közegben könnyedén táncolva az időtlenségben, elmeditálhatok a hajdani létemen. Lebegve itt az éteri békességben, a régi világom olybá tűnik, mint egy nyüzsgő hangyaboly, ahol, mint szorgos kis dolgozó tettem a dolgom, szakadatlan. Napról napra, mindent, amit rám osztottak a hétköznapok.
Ám, ha este kigyúltak az ég fényei, nyitott szemmel álmodtam egy másik életet, mely reggelre tovatűnt. A hajnali lámpafényben álmos szemmel bújtam ruháimba, csoszogva indítottam a napom, főztem a kávém, csörögve, zörögve visszazuhantam a szürke valóságba. Munkába mentem.
Nappal a számok, ügyek, gondok, a rideg valóság az uralmuk alá hajtottak. Hazatérve a család, a kert, a házimunka, tett rabbá.
Mint szorgos hangya, kit a dolgozó génjei örökös taposómalomba hajtanak, kezdtem újra és újra napjaim.
Ám este a fejem párnára hajtva, megfáradt testem ledobtam gondolatban, és szép, friss nyurga testbe léptem. Álmaimban gondtalan, sikeres élet élő fiatal nőként ragyogtam. Csak nappal öregedtem, az álmokban nem ért utol az idő haragja, mely nappal az arcomra barázdát festett, és megrogyasztotta ruganyos járásom.
Szép lassan, de biztosan, elfogyott a nappalok sora, és már itt állok a túlparton, az időtlenségben, és látom a megnyomorodott öreg testem a sír mélyén, felettem az enyéim állnak, tudják, hogy értük volt a hangyaszorgalmú nappalaim sora.
De látom az álmaimat is, a meg nem élt életem. Újra kellene születni talán? Valahol, valamikor, egy csillagfényes éjszakán felsírni, és megélni a megálmodottat.