A sár szülötte 1.fejezet befejező rész

A bátor fiú köpenyét a ló farára eresztve lassan leszállt a nyeregből. Orrvédős sisakját a nyeregkápára akasztotta, brigandinját, láncingét a köpenyre dobta. – Egy testőr átvette a kantárt, szíjjal a hátsó málhához erősítette a holmikat majd a nagy kört formáló testőrökhöz csatlakozott. Úrfiú mámorosan csillogó szemekkel lassan kivonta kardját és tőrét. Diadalittasan végignézett a dermedt csendben álló csoporton és felrikoltott:
– Urak! Sár nemes szülöttei! Hahaha! Harcra fel!
Urlas iszonyodva hallgatta a környék vérgőzös vadállatának szavait, de nem mozdult.
Hisz ő nem harcos, csak egy ügyes gyerek, aki egy kicsit talán már érzi a verekedést, de ez itt egy szörny. Egy begőzölt agyú, vérszagtól mámoros gyilkos!
Meg kell halnom, hogy egy ilyen úri mocsok… Hisz én nem bántottam senkit… És nem is értek a bothoz, sohasem használtam. Istenem az égben! Igen, abban a beborult, szentségtelen, rohadt égben! Most mi lesz velem?
A három villogó szemű, elvadult arcú férfi villámgyorsan a földön heverő husángokhoz kapott, és laza félkört alkotva széthúzódott. Látszott rajtuk, nem először tesznek ilyesmit. Nem is, hisz a közeli város börtönéből kiváltott elítéltek voltak. Az utak megvámolói. Nem az úri népeké, mert őket védték a katonák, sem a módos kereskedőké, kikért zsoldosok harcoltak, hanem a kis emberek vámszedői. A védteleneké, a kis malackáját vásárba vivő megfáradt férfiaké, a hajnalban frissen leszedett salátát cipelő asszonyoké.
Vadak, mint a csikaszok, és ugyanolyan gyorsak is. Gondolkodás nélkül, ijesztő ordítással vetették magukat a fölényesen vigyorgó Úrfi felé, ki alig mozdult.
Csak amennyit kellett.
Az egyik férfi mégis sikoltva nézte levágott kezét, mely botjával együtt lábai elé zuhant. Nem sokáig tehette, mert a torkát átdöfő tőr hamar elhallgattatta.
Félelmetesen gyors volt az Örökös! Semmi felesleges mozdulat, erőlködés. Kidolgozott, míves mozgás, ahogy azt kell. Szinte elegánsan ölt, ha ugyan egy ember életének kioltása lehet elegáns. Kicsit megbiccentve fejét kérdően pillantott a merev arccal álló Úr felé, ki nem moccant.
A testőrök csoportja felől azonban elismerő moraj hallatszott. Szakmájuk a halál, ilyen szép munka megérdemli az elismerést.
A maradék két férfi óvatosan keringeni kezdett az angyalarcú ördög körül. Nem érdekelte őket kenyeres társuk halála. Rosszindulatú gondolataik szinte kiültek arcukra:
Kellett neki, minek kapkodott az a barom? Hová rohant? El lehet kapni ezt a kis ugrómókust, csak okosan kell csinálni. Nyugodtan!
Öltek ők már sokat és néhányan pont ilyen ügyesen táncoltak. Amikor a dorong véres ronccsá zúzta fürge lábukat, szépen lefeküdtek mindannyian.
Egyikük – a szakállas –, botját pörgetve jobbra-balra mozdult, kezdte becserkészni a démoni ellenfelet, míg a másik, akinek hosszú, loncsos haja volt, lassan oldalazva próbált kikerülni Úrfi látószögéből. Mikor az uracs a sompolygó után fordult, a szakállas villanásszerű sebességgel ugrott az úri suhanc felé, majd hátra, és még hátrább. Igyekezett magára vonni ellenfele figyelmét. Társa eközben teljesen mögé kerülve, pörgetve vágta dorongját az Örökös lábába. Ezzel ugyan lefegyverezte magát, de Úrfi elkésve, csak félig tudta kivédeni a felé zúgó husángot, mely combjába vágódott. Az eddig csalimadárként ugrándozó szakállas óriás erővel vágott a sérült suhanc feje felé. Vigyorgó arcán látszott: ez a végső csapás, idáig tartott a harc és nem tovább. Az angyali szörnyeteget azonban lehetetlen volt meglepni. Féltérdre esett, kardját magasba rántva védte az ütést és vérmocskos tőrét a most már védtelen támadó gyomrába döfte. Hihetetlen látvány, démonian gyors, balettszerűen tökéletes mozgás. Tehetség és végtelen mennyiségű gyakorlás eredménye, igazi vizsgamunka.
Fegyverét elvesztő támadója, – villámgyors körülnézés után – az Urlas lábánál heverő karó felé kezdett el rohanni.
A kétszeres győztes büszkén pillantott apja felé, aki picit biccentett fejével, sőt talán egy mosoly árnyéka is átsuhant arcán, szinte emberivé téve azt. A gyilkos állat – vagy a teljesítményére jogosan büszke gyermek – hirtelen támadt ötlettel tőrét és kardját a testőrök körén kívülre vetette.
– Majd én megmutatom, hogyan kell bottal küzdeni! – rikoltotta.
Felkapta a lábát megzúzó karót és kevésbé táncos léptekkel ugyan, de a hosszú hajú felé indult.
A harmadik rabló most már tudta, hiába a sok-sok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött ellenfelek, semmi esélye győzelemre, vagy menekülésre. Ez a gyáva, pisis kölyök itt mellette lótúrót se ér, nem fog segíteni. Egyedül maradt egy olyan harcossal szemben, akivel még összeszokott csapata sem bírt.
Megroskadt vállakkal, lehajtott fejjel, husángját maga elé eresztve lassan térdre roskadt. Diadalittas támadója közelebb érve, a mindent befejező végső csapásra emelte botját, s közben büszke pillantást vetett apjára. Kár volt, mert utolsó ellenfele hatalmas lendülettel az elbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem is pontosan, de az ütés talált, megsértve vele az uracs csípőjét. Sokat ugyan nem ért vele, mert a lesújtó fegyver szétzúzta fejét, vérrel és agyvelővel szórva tele Urlas arcát.
A harmadik rabló most már tudta, hiába a sok-sok sikeres verekedés, a szétzúzott, legyőzött ellenfelek, semmi esélye győzelemre, vagy menekülésre. Ez a gyáva, pisis kölyök itt mellette lótúrót se ér, nem fog segíteni. Egyedül maradt egy olyan harcossal szemben, akivel még összeszokott csapata sem bírt.
Megroskadt vállakkal, lehajtott fejjel, husángját maga elé eresztve lassan térdre roskadt. Diadalittas támadója közelebb érve, a mindent befejező végső csapásra emelte botját, s közben büszke pillantást vetett apjára. Kár volt, mert utolsó ellenfele hatalmas lendülettel az elbizakodott suhanc ágyéka felé döfött. Ha nem is pontosan, de az ütés talált, megsértve vele az uracs csípőjét. Sokat ugyan nem ért vele, mert a lesújtó fegyver szétzúzta fejét, vérrel és agyvelővel szórva tele Urlas arcát.
Elég ebből a nyomorult életből… a vérgőzös gyilkos bandából, kik nyálcsurogva lesik, mikor döglök már meg én is!
Elég az ilyen apából és Úrból, aki bármit megtehet e földön!
És legyen elég ebből a gyönyörű arcú, beteges állatból, akiből majd Úr lesz, minden lélek gazdája, kinek duzzadó nadrágján már látszik az élvezet jele, hisz élvezet neki a halál!
ELÉG!
És a kölyök, a kiéhezett, agyonalázott senki… aki még sohasem evett eleget… ki oly szenvedélyesen szeretett élni, még ha az élet ily végtelen megalázó is volt, most nekilódult. Elmosódott árnyként villant a megtestesült ördög felé, ki még tökéletes ütését ünnepelte. A meghitten markába simuló Baráttal hihetetlen erejű csapást vitt be a szépséges arcba. Véres maszattá mázolta az ott terpeszkedő önelégült vigyort.
Úrfi a földre zuhant. Úrias ruhája silány ronggyá alázódott az áldozatai vérével feldúsított sárban.
A döbbent nézők és az Úr iszonyodva felhördültek.
– Földön a Kisuraság… oda a becsület!
– Hogyan merészeli…
– Hová lesz a világ, ha…
A démoni suhanc gyorsan kiheverte az ütést, és őrjöngve ugrott föl a mocsokból.
– Te senki! Te mocskos paraszt! Szaros kezeddel úri arcomat… én a sárban… ebben a ganés, büdös sárban? Megdöglesz, paraszt! Megöllek! Véged van! – A végsőkig alázott Úrfi, kinek új még ez az érzés, pörgő bottal vetette magát Urlasra. Dühtől elvakultan – de a végtelen gyakorlás adta erővel és pontossággal – ütötte, zúzta a szerencsétlen gyereket.
Illetve csak akarta, mert a kis kocsmapiszka az ilyen elvakultan támadó világmegváltók között élt, és nem illetődött meg a jogos haragtól. Gyorsasága felért a képzett harcos gyakorlatával, kétségbeesés szülte ötletessége az oktatott fogásokkal. Sarokba szorított állatok ereje költözött izmaiba, elmulasztva fájdalmát is. Ezernyi megtaposott őse nevében akart bosszút állni. Vért akart már ő is, szétzúzni ezt az állatot, megszabadítva tőle a világot. Elengedte maga mellett a zúgó fegyvert és odacsapott. Egyszer felugrással védte ki az ütést és ököllel vágott vissza, máskor leguggolt és onnan rúgta meg. Nehezebb dolga volt ellenfelénél, közel kellett mennie, hogy elérje, de mindig talált lehetőséget találatot bevinni. Elmosódott, macskaszerű árnyként táncolta körül az uracsot, akinek a megalázástól görcsössé váltak mozdulatai, és egyre több találatot szedett be a másik öklétől, lábától. Néhány ütése betalált az egyre összetörtebb Urlas testére is, de nagyon sok zúgott el a levegőbe. Úrfi érezte, hogy ennek véget kell vetni, bármily módon, mert rossz vége lesz, megalázóan rossz vége…
Végső erőfeszítéssel hihetetlen módon felgyorsulva meghátrálásra kényszeríttette Urlast, majd botját hatalmas erővel annak arcába vágva előrántotta rejtett tőreit, melyek éleit mocsári kígyók mérgével vonták be. Elég egy karcolás és a görcsök azonnal lecsapnak. Mindenki meghal, akit ez elér. És ő ezekkel a tőrökkel oly rengeteget, oly hihetetlenül sokat gyakorolt. Nincs senki e világon, akit ezekkel a fegyverekkel…
És volt egy ember, egy mocskos és szerencsétlen fiú, egy kocsmapiszka… egy nemtelen, sárból fakadt suhanc. Egyetlen hű társával ezen a vérgőzös, iszonyú világon, a Baráttal – melynek hegye kilógott vérben úszó, borzalmasan szétzúzott ökléből – végigszántott az Úrfi angyali szépségű arcán, aki félájultan a sárba zuhant.
Ellenfele fölé hajolva az utolsó csapásra emelte öklét, mikor meglátta a sebtől ördögien rúttá torzult fejet.
– Na, milyen lent a sárban, te beteg görény? Te nemes seggből kinyomott potyadék! Mi mindig ebben élünk. Kóstold meg te is milyen ízű ez az élet! – rikkantotta, és jókora adag ganés sarat tömött az angyalból groteszk démonná vált uracska hitetlenkedő szájába. – Megkönyörülök rajtad, te úri mocsok, mert most már lelkedhez méltó a pofád. Élvezzétek ki azzal a fagyottszar apáddal együtt, hogy olyannak lát a világ, amilyen vagy!
Felkapta a botot és hatalmas lendülettel az Úrfi lovának kantárját szorongató testőrhöz vágta, aki vérbeborult fejjel hanyatlott alá.
És a nemtelen senki. A vérben úszó, összetört, de magában végtelen erőt érző Urlas! A sár nemes szülötte! Aki még sohasem ült lovon, mégis úgy vágtatott, mint a félistenek, áttört a röhécselve álldogáló külső őrök során. Hihetetlen tempóban távolodva eltűnt a lassan leszálló köd és éjszaka homályában.
Közel a Kis-Kárpátok meredek sziklái, bonyolult útvesztőjű szakadékai, sötét erdői. Volt remény a menekülésre. Akár sikerülhet is, mire a zavarodottan álló harcosok magukhoz térnek. Mielőtt a piszkos senkivé alázott, mocskot köpdöső harcművész, az összedőlt világát dermedten gyászoló Úr észbe kap, és jogosan rettentő haragjában üldözésére indul.