– Hé, Urlas! Menj az urakkal, vón’ egy kis munka! Kapsz majd enni is, meg ami kell! Szedd a lábad, gyerekem! Nem kell magaddal vinni semmit. De nem ám! Hehe! Eriggyél hamar!
"Menjek velük? Mire vagyok én jó? Mindegy! Nincs olyan piszkos foglalatosság, amit el ne végeznék. Sosem leszek fáradt! Biztosan enni is adnak. Talán nem is bírok vele egyszerre. De ha kevesebb, úgy is jó. Nem kell nekem olyan sok."
Lázasan rohanó gondolataival küzdve a maszatos, kiéhezett kölyök beállt a durva arcú, vigyorgó lovas mögé, és szaporán kapkodva lábait elindult a sötéten komoruló vár felé.
Mellette a három villogó szemű, ijesztő alak. Kicsit tartott tőlük, de megnyugtatta magát, hisz a katonák úgyis megvédik, ha kell.
"Lehet, hogy nemcsak munka van, de ott is maradhatok? Én is ilyen fényes vitéz leszek? Vastag, meleg köpenyben fogok járni, mint ők? Biztosan minden este húst esznek. Sok, sok húst és csak akkor hagyják abba, mikor bort isznak. Vajon milyen lehet hús után bort inni?” – gondolta vágyakozva. Neki még sohasem sikerült. Húst tudott szerezni a maradékokból, a csontokon is akadt, amit a kutyáknak dobáltak, ha el tudta venni tőlük. Néha jól is lakott, de a kupák alján maradt bort a kocsmáros visszaöntögette a hordóba. Ritkán tudott szerezni belőle, de ismerte az ízét.
Urlas – az árvagyerek –, kegyelemkenyerén cselédeskedett a kocsmában. Szegről-végről Korg távoli rokona volt. Felszolgált, fát vágott, pucolta a pöcét, mikor milyen munka akadt. Mindenes, akibe bárki belerúghatott… Ha tudott!
Sok ember van, aki szereti másokba törülni a lábát, megkönnyebbül tőle. Kevesebbet veri otthon asszonyát, gyerekét. Minél kissebbet haraphat vágyaihoz képest a világ kenyeréből, annál jobban kedveli ezt a törülgetősdit.
Mindenki bántotta, és a felnőttekkel nem szálhatott szembe a falu senkije, de a nagyfiúkkal igen. Bandába álltak össze a módosabb gazdák gyerekei, meg a legdurvább szegény suhancok, és szerették azzal elütni az időt, hogy játszódtak vele. Körberugdosták, meggyomrozták, mikor mit hozott a kedvük. Bár mostanában már nem ment olyan könnyen. Csak tizenhárom tavaszt látott a kölyök – vagy tizennégyet, senki sem tudta –, de végtelen vadsággal védte magát. Nem volt különösebben erős, viszont rendkívül harmonikus mozgással áldotta meg az Isten. Van ilyen ember, véletlenül összerakott szerkezet, mely csodásan összehangolva működik. Megvolt benne a halálraítéltek, a sarokba szorított állatok elszántsága is. Csupasz ököl, vagy láb helyett már husángokkal mentek rá és mindig sokan.
De a kis senki ez ellen is megtanult védekezni. Nem is hitte volna az ember, ha nem látja. Hihetetlenül ügyes volt a közelharcban. Ugrott és ütött, fordult és rúgott, látszott és eltűnt. Persze inkább elszaladt, ha tehette. És hordta magával a Barátot, a követ, ami olyan szépen illett a kezébe. Mert ő botot nem használhatott. Agyon is csapnák érte a felnőttek! Akinek botja van, az támadni akar, és egy senki ezt nem teheti meg.
Van elég nyelni való ebben a mocskos életben, nehogy má’ egy ilyen kocsmapiszka fenyegesse az embert!
De a Barát csak egy darab kő, azt hordhatta, nem számít – gondolták ők. Ha markába szorította, elölről alig látszott – bár kétoldalt kilógott a hegye –, mégis sokkal nagyobb erővel tudott ütni. Öklének bütykei is kevésbé fájtak utána. Kedvenc fogása: látszólag mellé találni miközben végigszántott arcukon a kilógó heggyel; vagy visszakézből hátracsapni fejre, mintha késsel szúrna. Ilyenkor mindig vér folyt, ettől legtöbbször megijedtek a támadók, ő pedig elszaladt. Néha az ellenkezője történt, megvadultak tőle, akkor viszont a düh vakította el őket. Hadonásztak összevissza, és mire észbe kaptak, ő már eltűnt. Ha futhatott, nem létezett olyan ember, aki utolérte. Verekedés közben nyugodtan figyelte a lehetőségeket, honnan támadják, hová tud ütni, lehet-e már menekülni. Értette a harcot, de nem kedvelte. Magától sohasem bántott senkit. Békés, jó gyerek lett volna, ha hagyják. De nem hagyták!
Mostanában már készült is ezekre a találkozókra. Kiment az erdőbe, rongyot tekert a kezére, úgy ütötte a fiatal fákat, ide-oda hajlongva köztük, mintha emberekkel verekedne.
A menet lassan közeledett a vár felé, majd egyszer csak elkanyarodott, és a közeli kicsiny vízmosásba fordult. Az egyszerű lovasok szűk fele – talán féltucatnyi – ügetésbe váltva továbbment a meredek oldalú völgyecske vége felé. A többiek megálltak a bejáratnál, széthúzódva a nyolc-tíz méter széles nyílás teljes szélességében. Látszott rajtuk, hogy nem először tesznek így. A testőrök, az Úr és a szélesen vigyorgó angyalarcú Örökös a vízmosás közepén lévő kicsiny tisztáshoz léptetett, majd megállt.
A testőrök villámgyorsan kiszabadították a három vad tekintetű férfit, és az Úr elé taszigálták őket, a kölyökkel együtt. Urlas engedelmesen velük ment, de kezdte rosszul érezni magát.
A merev arcú Úr feléjük fordult, nyugodtan megnézte őket, mintha egy lovat venne szemügyre, majd szólásra nyitotta száját.
– Nem kellene indokot keresnem tetteimre. Mégis megteszem, mert jó uratok vagyok. Akartok-e szabadságot és méltó életet? Persze, hogy akartok! De gyilkosok vagytok és rablók. Ez a vigyorgó kis takony pedig? Nos, ez a senki… visszakerül a sárba, ahonnan kimászott. A halált érdemlitek mindnyájan, de kaptok egy lehetőséget. Itt van az én fiam és örökösöm, aki a mi Urunk segedelmével indulni fog a kiválasztott kevesek és méltók hadiiskolájába. Mielőtt azonban távozna, le kell vizsgáznia az urak nemes tudományából, a harci ismeretekből. Nos, hosszú évek képzése után ma bizonyíthatja tudását. Itt ez a völgy, melynek végeit hű katonáim vigyázzák. Akkor engednek ki élőt e helyről, ha én úgy akarom.
Intett a durva arcú lovasnak, ki néhány dorongot dobott a dermedten álló csoport elé.
– Ím, a parasztok nemtelen fegyvere a bot. Ez való néktek, hisz úgysem értetek nemesebb készségekhez. Bátor fiam egyedül fog küzdeni ellenetek, mert egy úrnak nincs szüksége segítségre. Ha legyőzitek, szavamra mondom, szabadon távozhattok, méltó és gazdag jutalommal. Ha vesztetek… nos, akkor már nem lesz szükségetek semmire ezen a földön, és a Mennyek Királyának trónusa előtt feleltek bűneitekért!
A bátor fiú köpenyét a ló farára eresztve lassan leszállt a nyeregből. Orrvédős sisakját a nyeregkápára akasztotta, brigandinját, láncingét a köpenyre dobta. – Egy testőr átvette a kantárt, szíjjal a hátsó málhához erősítette a holmikat majd a nagy kört formáló testőrökhöz csatlakozott. Úrfiú mámorosan csillogó szemekkel lassan kivonta kardját és tőrét. Diadalittasan végignézett a dermedt csendben álló csoporton és felrikoltott:
– Urak! Sár nemes szülöttei! Hahaha! Harcra fel!
6 hozzászólás
Jó! Várom a folytatást!
Köszönöm szépen!
Felteszem egyszerre az első rész befejezését, ez így önálló novellának is tekinthető. Nem folytatom, mert szerintem nincs igazán érdeklődés. Nem illik az oldal profiljába, vagy gyenge az írás.
🙁
Nem gyenge!!!!!! Itt felnőttek vannak, és ez hidd el nekem a fiatal fiúk regénye lesz. Ja és az enyém, mert én szeretek ilyen regényeket olvasni. Sajnálom, hogy vége, mert már nagyon kíváncsi lettem. Fejezd be, mert mostanában kevés ilyen témájú regény születik, a fiataloknak alig írnak. Üdv Jega Ibolya
Szia Jega!
Nagyon beletrafáltál ezzel az ifjúsági dologgal. Én is éreztem, hogy valahogy fura ez a stílusom, de nem ugrott be ez a szó: ifjúsági. Igen, az fajta naiv rácsodálkozás, eltúlzott lelkesedés. Ezentúl ennek fogom tekinteni és tudatosan fordítom ebbe az irányba. Köszönöm szépen a tippet. Most nagyon be vagyok havazva, holnap megyek hozzád olvasni.
Hű, hol a többi? 🙂
Azt hiszem, így kell elérni, hogy a következő részt is elolvassa az ember. Mindig a megfelelő pillanatban befejezni. A következő részben pedig a végkifejlet helyett újabb titokszendvicseket adni az olvasónak. Jól csigázod a kedélyeket!
Gratulálok!