„Gyors vonat érkezik Szombathelyről, a hármas vágányra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak. A vonat továbbindul 8.25 perckor Budapest, Keleti pályaudvarra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak!”
Amikor a Tanítónő megérkezett Farkaspusztára, ijedten nézett körül az aprócska vasútállomáson. Kisvárosi lány volt, jeles diplomával a zsebében. Bőröndjét szinte tudattalanul ejtette a földre. A távolt kutatta. A dunántúli dombok, még-éppen-hogy-zöld fái elállták az utat, mint vidám, mókás kiskatonák. Ugratták őt, érezte. Minden zsigerében. Az Orvost kellett volna látnia a poros úton, de nem jött senki, aki egy ilyen fontos emberre emlékeztetett volna. Amikor megcsörrent a mobilja, annyira irreális volt, hogy rácsodálkozott a technika meglétére. Gyorsan a retiküljében kezdett kutatni. Meglelte a készüléket és beledobogott a szíve.
– Kóti Anna, tessék.
– Kisasszony, Dr. Faragó vagyok, az orvos. Nem tudok magácskáért menni, mert a Kolompárnéért nem ér ki a mentő. Muszáj itt lennem, mindjárt megszül. Kiküldtem Pistát magáért.
Annyira zaklatott volt és oly nagyon zavart, hogy el is felejtette megkérdezni, mégis, ki az a Pista. Erőtlenül engedte le a kezeit és megfogta a hatalmas bőröndöt. Kerekei voltak ugyan az eszköznek, ő mégis fájdalmasan húzni-vonni kezdte maga után, be az állomásépület elé, ahol egy elárvult padot pillantott meg. Melléállította a csomagját és újabb felfedezést tett: egy vízcsapot. Odament, megnyitotta és nagyokat kortyolt a hidegségből. Torkán keresztül az elméje is kezdett megnyugodni. Az árnyék zavarta meg, ijedten egyenesedett fel. Megigazította a szoknyáját, mintha már nem lenne mindegy. Egy magas, izmos, fiatal legény állt mellette, egészséges barnára sülve. Kezét nyújtotta, a még mindig zavarban ácsorgó Tanítónő felé.
– Farkas István. – mutatkozott be illedelmesen.
Na, ez az a híres Pista, gondolta Anna és elmosolyodott magában. Kezet nyújtott neki. Csodálkozott, milyen puha a fiú bőre, egy kérgesebb tenyérre számított.
– Jöjjön, elviszem a szállására, kocsin. – mondta csendesen amaz.
A szél belekapott a hajukba, a nap beletűzött a szemükbe. Nevetésre ingerelt minden.
Nem sokáig utaztak, a falu nem volt nagy, mindössze pár utcácska és néhány ide tartozó tanya. A szállás – egy igazi tanítólakás- és az iskola egy épületben volt. Műemlék jellege nagyon tetszett a Tanítónőnek. Szimpatikus volt az a fajta gondolkodás, ahogyan a régit átmentették az újnak, ahogyan a múlt – az egykori gyermekek lelkei – át-átjárták a falakat. Megsimogatta őket. Bemutatkoztak egymásnak.
A lakrész egyébként két kisebb szoba volt, egy pici konyha és egy még kisebb fürdőszoba, az illemhellyel együtt. Mielőtt jött, gondos kezek kitakarítottak és kiszellőztettek, ez érezhető volt a helyiségek friss virágillatán. Tetszett neki ez az egész. Pista elbúcsúzott tőle azzal, hogy a doktor úr nemsokára itt lesz, Kolompárné a hatodik gyerekét szüli, nem húzódhat el olyan nagyon az egész. Anna elkezdte kipakolni a bőröndöt. Mondták, bútort ne hozzon, úgy gondolta hát, majd szépen apránként hozza el a szülői házból a dolgait. Ruhákat, tisztálkodó szereket rejtett a táskája, és egy-két fényképet, Anyáról, Apáról és Robiról, a vőlegényéről, meg Maszatról, a 9 éves puliról.
Pár óra elteltével megérkezett Dr. Faragó, háziorvos és polgármester egy személyben. Barátságosnak tűnt és megmutatta az iskolát is.
– Itt kevés a gyerek – mondta – egy osztály van, de ragaszkodunk az iskolánkhoz.
Az osztály szeptemberben 25 fővel indul majd. Négy elsőosztályos, 11 másodikos, 11 harmadikos és 9 negyedikes. A felsősök Győrbe járnak az iskolabusszal, ott van legközelebb iskola. Az ittmaradó kicsiket Anna tanítja majd.
– A lakosság közel fele roma származású. Nem könnyű velük, nem szeretnek iskolába járni. – az orvos mosolygott, bármiről lett szó. – De, majd maga, kedves, ezzel a gyönyörű mosolyával, kedvességével. Félig roma, ugye?
– Az édesanyám, igen. – sütötte le Anna fekete szemeit. Az édesapám magyar.
– Igen, a híres Kóti doktor, olvastam sok tanulmányát a személyiség fejlődésének témájában. Az édesapja kitűnő pszichiáter.
A Tanítónő örült, hogy ismerik az apját. Ez valamiféle ismerősséget adott ebben az ismeretlen világban. A doktor tovább kérdezett.
– Édesanyja mivel foglalkozik?
– Óvónő. A lakótelepi óvodában, Szombathelyen.
Talán nem erre a válaszra számított a másik, de szemmel láthatóan meg volt elégedve. Készülődött, elnézést kért még egyszer a késésért és Pistáért, aztán elindult hazafelé. A szomszéd utcába.
Ekkor – valahol máshol – , lépett be Ivett azon a bizonyos ajtón, amin akkor nem kellett volna. Meglátta George-ot, amint fekete üstöke, mint valamifajta irreális kókusz-torzó meg-megjelent a lepedő tengerében. Az asszony hatalmasat ordított, és lecsapott. Sorra tépte fel az összekuszálódott textil-rétegeket, miközben könnyei összefolytak a kétségbeesés izzadtságának keserűségével. A másik, ott a hófehér takaróréteg alatt megállt, majd megpróbálta lefogni őt. Nem volt egyszerű feladat a kapálózó Ivettet jobb belátásra bírni.
– Megőrül! Ivett megőrül! – kiabálta George is. Erős, hatalmas afrikai ősöktől örökölt karjai láncként szorították az asszonyt. A párna felől ismerős sírás hallatszott. Ivett elcsendesedett, majd együtt zokogott a hanggal.
– Péter, kisfiam, Peti! Ne haragudj a mamira, kérlek!
Nőnek nyoma sem volt. Se ismerősnek, sem ismeretlennek. Ivett elszégyellte magát.
A pöttömnyi izzadt fejű tejcsokigyerek kétségbeesetten és meglehetősen árván ült a nagypárna tetején. Teli torokból kiabálta szét az őt feszítő nagy ijedtség összes borzalmát. George elengedte az asszonyt, leszállt az ágyról és belebújt a papucsaiba. Megfogta a gyereket és magához ölelte. Zsebkendőt vett elő a nadrágzsebéből és kifújta a kicsi orrát.
– Nem tudott aludni. – mondta tárgyilagosan. – Játszottunk. Már ez is baj?
Odaadta a gyereket az anyjának és kiment az udvarra. Szinte nem látszott más a szombathelyi kertvárosi éjszakában, mint hatalmas, robosztus alakja, és a szél fútta fehér ing, ami rajta volt. Ivett tudta, hogy most valami végleg elszakadt, de nem igazán akarta elhinni. Visszavitte Pétert a szobájába. Absztrakt-hihetetlen fáradt-szomorú éjszaka volt. Könnyekből fakadó silány borzalom. Előszele egy tragédiának.
George elővette a telefonját. Ivett már megnyugodva aludt, altatói hatására. Nem csörgött sokáig a szám.
– Forrai. – trillázta egy a napszakhoz mérten túlságosan vidám női hang.
– Itt George beszél. Otthon vagy, Kati?
– Otthon, miért?
– Átmehetek?
– Gyere. Rossz a kaputelefon, csörögj rám, ha ideértél.
Ment. Összepakolt pár cókmókot és ment. De, előtte egy cetlire gondos szöveget fogalmazott: „Be kellett mennem kórházba, reggel jövök. G.” Tíz perc alatt átért a város másik oldalára. Kétszer megnézte, hogy bezárta-e a kocsit, aztán megcsörgette Katit. Az azonnal lesietett az emeletről. Pizsamában volt és nyuszifülek virítottak rózsaszín papucsán. A férfi elmosolyodott a látványra.
Később ültek a két nagy fekete fotelben, és teát ittak. Hallgattak nagyokat és értették egymást beszéd nélkül is. Még később vokális kommunikációjuk csendes elmélkedés, átvitt mámor. A fotelekben érte őket a reggel. Egyiket a szoba egyik pontjában, a másikat a másikban. A teásbögrék már hidegek voltak.
Egy év múlva Kóti Anna, farkaspusztai tanítónő már a fegyelmi bizottság előtt állt, koholt vádakkal. Nem látta el rendesen a munkáját. Elhanyagolta a közoktatást. Mitöbb! A gyerekeket. Keserű szájízzel, izzadt tenyérrel gyűrögetett egy papírcetlit, de senki nem tudta, miért. Végighallgatta a vádakat és csendesen válaszolt: nem kívánt fellebbezni.
Visszament a tanítólakásba csomagolni. Pistát várta, de nem jött. Biztos megindult a szülés a feleségénél. Anna megvonta a vállát, és elsírta magát. Bevágta a ruhákat a bőröndjébe, amikor hirtelen elsötétült a bejárat. Nagyot dobbant a szíve. Megpördült a sarkán. Tanítványai álltak az ajtóban, mint az orgonasípok. Mindegyik szép ruhát viselt, és ezúttal feltűnően tiszták voltak. Már amennyire sötét bőrük ezt láttatni engedte. Kálmánka, a legkisebb elsős egy hatalmas csokor őszirózsát szorongatott a kezében. Valahogy látszott rajta, hogy női kezek gondos válogatásának eredményei a bólogató hatalmas temető-virágfejek. A kisfiút meglökték a többiek, így hatalmasat lépett Anna felé. Amaz ösztönösen leguggolt.
– Eztet a csokrétát idesanyám kötötte, de mink hoztuk a Tanítónéninek. – kántálta a gyerek.
Nem mozdult. Anna sem. Aztán, mint aki rémálmából esik újra a földre, kinyújtotta a karját, hogy elvegye az ajándékot. Kálmánka beleszaladt a nyakába, akkor már zokogott, göndör fürtjei átizzadtak nagy bánatában.
– Édes drága Tanítónéni. – csak ezt mondogatta.
Aztán jöttek a többiek és ölelték, csókolgatták, simogatták hosszú haját. Jajjgattak, ahogy a felnőttektől látták a fájdalom megélésének ősi rítusát. Sokáig tartott a búcsúzkodás, aminek Dr. Faragó, az orvos vetett véget. Csendes szigorúsággal lépett oda hozzájuk.
– Szaladjatok haza, no. – kergette el a gyerekeket.
Anna ottmaradt újra, árván, a durva hajópadlón térdelve. Az orvos-polgármester felsegítette a könyökénél fogva.
– Siessen, lekési a vonatot. – mondta a bajsza alatt mormogva.
– Már lekéstem. – jött a válasz, miközben a tanítónő, száz év gyötrelmével a csontjaiban feltápászkodott.
– Akkor meg kell várni a délutánit.
– Én már azt is lekéstem.
Dr. Faragó zavartan nézett Annára. Amaz megsimogatta az öreg vállát, ahogyan a sokat ért öregasszonyok szokása volt. Bölcs, öreg szemei gyűlölettelenül csüngtek a polgármesteren. Becsukta a bőröndöt, elhúzta a zipzárt, annak mondta.
– Egy másikkal megyek tovább.
A Dunántúl másik felén Kati kihúzta a gépet, és elkezdte leszedni az átaszott kezek pergamen-ereiről az infúziót. Kisimított az öregasszony homlokából egy tincset. Nem mintha ez már számítana neki. Megigazította a karokat és a szemhéjat – félig nyitva maradt az egyik. Aztán ráhúzta a fehér lepedőt a fejre, és szokásához híven keresztet vetett. Az ágy végéről levette a kórlapot. Kifelé menet nem nézett vissza, becsukta az ajtót. Köszönt Dr. George Farahnak és elindult a nővérszoba felé, a hátsó lépcsőn keresztül. A lift napok óta nem működött. A lépcsőház zárt tere kísértetzajként visszhangozta a halott asszony lányának nyögdécselésbe fulladt sírását. A fordulóban megállt és a falhoz simult. Karcsi, a férje állt vele szemben, vérben forgó szemekkel. Két vállánál fogva szorította oda a zöld csempékhez.
– Te ribanc! – üvöltötte bele a gyötrelembe.
Meddig verte, arra már nem emlékszik, csak arra, hogy elájultában látta, ahogyan a Professzor úr, hihetetlen haragtól megnyúlt hetvenéves teste nekifeszül Karcsinak. Aztán a nővérszobában ébredt. A kolléganők néma rendben tettek-vettek a helyiségben. Senki nem szólt hozzá. A Professzor megnézte a pulzusát és jótét mosolyával felsegítette az ágyon.
– Túl fogja élni. – mondta csendesen. Bólintott hozzá, bölcsen. – Egyszer én is túléltem.
– Egy verést? – Kati próbált vicces maradni.
– Nem egy házasság végét, kollégák megvetését, menekülést a munkahelyemről.
A Professzor ezt szinte belesuttogta a fülébe. Aztán megpaskolta Kati karját, és lesegítette az ágyról.
– Menjen! – mondta. Aztán a többi nővér előtt jól megszorította a kezét. – Kolléganő, aztán csak motiváltan, célratörően abban a másik kórházban. Ott is legyen ilyen kedves, mosolygós, mint itt volt. És továbbtanulni! – a mondat végét jól megnyomta, fontossága miatt.
Kati majdnem elsírta magát. Ez az állapot kísérte, amíg kijutott az állomásra. A vonatig még volt egy fél óra. George-ot várta, kikísérhette volna. George nem jött. Lehet, hogy rosszul van a felesége.
„Gyors vonat érkezik Szombathelyről, a hármas vágányra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak. A vonat továbbindul 14.25 perckor Budapest, Keleti pályaudvarra. A vágány mellett kérjük, vigyázzanak!”
A bőröndöt felsegítette Dr. Faragó. Ő Pistát kereste, de nem jött. Az orvost nem merte megkérdezni, ma szül-e a felesége. Jobb volt elhinni, hogy igen. A fülkék szinte mind üresek voltak, de nem akart egyedül utazni. Benyitott hát egybe, ahol egy fiatal, szőke nő ült, felhúzott lábakkal, cipő nélkül, hatalmas lila foltokkal meztelen karján.
– Van szabad hely? – kérdezte Anna.
– Tessék csak! – válaszolta Kati.
A Tanítónő elhelyezkedett. A bőröndöt maga mellé rakta az ülésre. Nem akart emelni. Hosszú percek teltek el, suhant a dunántúli táj az ablakban, mint egy szélesvásznú mozifilm. Dombok, sík, a Bakony, patakok és végül a Duna is. Gyönyörűen sütött az őszi nap. Tatabányánál Kati ránézett Annára.
– Pestre?
– Igen. Maga is?
– Igen.
Aztán még egy állomást továbbhallgattak együtt. Kati végül felnevetett.
– Menekülök. Azt mondják Szombathelyen, ribanc vagyok. Összehoztak egy kollégámmal a kórházban, egy afrikai származású fekete orvossal. A felesége várandós a második gyerekükkel. A férjem megvert és elhagyott. Pedig nem történt semmi köztünk. Csak barátok voltunk, semmi több. És maga?
– Én terhes vagyok. – nyögte Anna, kínosnak érezte a kitárulkozást. – A mérnöktől. A faluban, tudja… Az ő felesége is gyermeket vár. A negyediket. A legnagyobbat tavaly tanítottam. Én tanítónő vagyok.
– És Pestre megy.
– Ott nem ismer senki.
– Van állása?
– Van.
– Hol?
– Egy nyolcadik kerületi általános iskolában.
– Ott sok a cigány.
– Meg a fekete is már…
Kati felkacagott.
– Na, nem azért mondtam, no. Szerette azt a mérnököt?
– Szeretem.
– Azt hiszem, én is szerettem George-ot. Úgy, mint a testvéremet.
Kibámultak az ablakon. Lassított a vonat Bicskénél. Mindketten tudták, hogy hamarosan megérkeznek, de egyikük sem mozdult, volt még egy kis idő elhagyni a múltat, és belépni a jelenen keresztül egy ismeretlen jövőbe.
Huszonegyedik századot írunk. Európában élünk. Ezt a történetet megírhattam volna húsz éve, tegnap is. Nem változunk. Elítélünk és elítéltetünk. Mindannyian menekülünk valahová, de hagyunk asztalon cetlit, talán a saját embrionális lelkünk ultrahang-képével…
2 hozzászólás
Borzongatóan jó írás…átéltem, a szó bennakadt….a summázat tökéletes!
gratulálok! Roni
Köszönöm, Roni! NAgyon kedves vagy!