Kérlek állj meg ne rohanj megint el
tudom van úgy, hogy menni kell, de…
hagyj időt rám, oszd meg gondjaid,
levenni tudjam lelked terheit.
Rázod a fejed, kezed legyint,
látom küzdesz, szemed könnyes megint.
Magányos estéid, életed foszlányai, álmok
arcodra ülnek mint kegyetlen vad átok
erős vagy küzdesz gyűrőd a szelet
űzöd szívedből a jeges zord telet
ámítod magad néha halálért kiáltasz
érzed a jövőt, mit magadért kiállhatsz
Tudom magányod lassan felöröl
nap, nap után kezdődik elöről.
Hát állj meg kérlek, mondd el nekem
tudom a te életed is merő küzdelem.
6 hozzászólás
Szia!
Mennyivel szebb lenne az életünk, ha képesek lennénk megállni, és odafigyelni egymásra!
Szeretettel: Rozália
Szia:9
Bizony ez így van.Néha elég lenne csak egy jót dumcsizni, akár pár percre is de meghalgatni a másikat, vagy épp bwennünket….De rohanunk, és ebből áll az életünk..
Öleléssel:Kriszti
Aranyat érő sorok.
Ez a versed is csupa igazság.
Aggódás a másik iránt, egyik legemberibb tulajdonságunk.
Örülök, hogy ismét Nálad jártam.
Köszönöm Zsike, minden szavad, és azt, hogy nálam jártál:ölellek:Kriszti
Krisztikém! Olyan jó, hogy olvashattalak. Annyira sok igazság van a versedben. Tényleg csak rohanunk, pedig néha meg kellene állni. Milyen sokat segíthetne egy barát, aki meghallgat, ha nem is tud segíteni a gondokon, de már ha kiönthetjük a szívünket neki, az is nagy segítség! Fájdalmas, szomorú vers, de mégis szép és én nagyon igaznak érzem.
Köszönöm Drága Gyöngy.Bizony néha meg kellene állni:)
Szeretettel ölellek:Kriszti