(Egy édesapa emlékére!)
Nehéz, még mindig nehéz tollat ragadnom, pedig már lassan négy éve. A naptár 2000 decemberét mutatja. Úgy tűnik, megfáztál, bár lázad nincs csak egy kicsit rekedt vagy. Elmész az orvoshoz, ki felír jó néhány gyógyszert. Te beszeded azokat, de az állapotod nem változik. Nincs mese, irány az SZTK, elkísérlek, mert szédelegsz. A felvétel után a szakember (?) behív engem.
– Az édesapja tüdejében találtunk egy foltot, nem kizárt, hogy egy daganat, de a tisztánlátás érdekében beutalom őt a Korányi kórházba.
– Tudja?
– Nem!
Napról napra rekedtebb vagy. Minden erőlködésed ellenére, az egyik hajnalon anyu jön be azzal, hogy hívja az ügyeletet. Kijönnek, s egy kis légzéskönnyítő után jobban leszel! Eltelik egy hét, s ismét nálunk vannak az ügyeletesek. Álmosan bekapcsolom a magnót, a kazettáról a következő néhány sor ívódik belém:
„ ……Sírból holtak hangja szól…..”
Szeretem a rock and rollt, de ez a szám az óta is felkavar.
Az orvos, miután megtudta, hogy vért hánytál, kórházba küld.
– Beutalónk van a Korányiba….- mondom
– Akkor oda küldjük!
Egy adag gyógyszer után az ügyelet elmegy, mi meg várjuk a mentőt. Néhány fontos dolgot összeszedek neked. Csöngetnek, majd nemsokára elindulunk a kórház felé.
Egy nem túl magas, szemüveges orvos elhelyez, s én elindulok haza. Tekintve, hogy anyu sincs túl jól, Béláék „átmenetileg” hozzánk költöznek.
Telnek a napok, s hetek.
A daganat beékelődött a hangszálaid közé, ezért nem tudsz beszélni. A kórházban töltött napjaidról nem sokra emlékszel, zavart vagy.
Lassan elemészt a kór.
Rengeteget fogysz, s néha összeroppannék, de nem tehetem. Állapotodról mitsem tudsz, nem értenéd úgysem. Az egyik nap erősködsz, hogy haza akarsz jönni, csak a főorvos „kegyes hazugsága” tart ott.
Bélával egy reggel bemegyünk az orvosaidhoz. A beszélgetésből kiderül, hogy nem vagy mobilizálható, nem vagy műthető, először hónapokról, majd hetekről beszélünk. Gyakorlatilag addig élsz, amíg a szervezeted bírja.
Ez hétfő volt.
Csütörtökön, mint „rendes „ gyerek meglepem a kolléganőimet (2001.03.08) nőnapon. Arra gondoltam megbeszélem veled, hogy másnap nem megyek hozzád. Látom rajtad nem vagy jól. Szólok a nővérnek, ő az orvosnak, aki majd jön, hiszen három emeleten ügyel egyszerre.
Kiszellőztetem a fejem, s mire visszaérek az orvos már sehol. Az esti gyógyszeradagodon kívül kaptál plusz gyógyszert. Nem és nem jobb. Rohangálok, nyomom a csengőt, a nővér közli, hogy nem te vagy az egyetlen beteg. Keresed a fogad, de nincs bent. Utolsó mondatod örökké elkísér:
– Valami nagy baj van velem!
Veszel egy utolsó lélegzetet, majd a szádon megjelenik az előzőleg elfogyasztott kávé. Nem mozdulsz, ordítok, majd keresem a nővért. Még mozdul egyet a mellkasod, azt hiszem, van még remény, DE NINCS!
Feladtad, és elhagytál minket. A folyosón azt mondogatom:
– Meghalt az apám!!!!!!!!!!
A nővér hívja az orvost, nekem nyugtatót ad. Nem merem felhívni anyut. Majd mégis megteszem, ő már tudja, nála van Ibolya és Éva.
Jani elindult értem, én szóltam Dénesnek. Együtt jönnek értem. Visszamegyek a kórterembe végső búcsút venni tőled. A nővér odaveti az orvosnak:
– A lábcédulát ne felejtse el!
Leltárba vesszük a nálad lévő dolgokat, majd elindulok haza. Fekete kabátom tán elrejt.
A liftben sokkot kaptam, aztán a várakozás Dénesék megérkezéséig túl hosszú időnek tűnt.
A kocsiban csak sírok, és sírok.
Hazaérve nyomaszt a csend! Beszélünk néhány szót, s emlékezünk. Május harmadikán vehettünk tőled végső búcsút, ez volt életem leghosszabb napja.
APA! Anyunak társa, nekünk Apánk voltál! Nyugodj békében, mi nem felejtünk.
HIÁNYZOL!!!!!
IN MEMORIAM: I.J.
(1926.11.10-2001.03.08)
10 hozzászólás
Ez talán túl személyes. Nem hiszem, hogy kritizálni kellene, nem hiszem, hogy véleményt várnál rá. Az ilyen tragédiák minden naposak, a megírójának, talán éppen ezért érinthetetlen.
Val egyszer mindanyiunknak sorsa, hogy írjon egy ilyen vagy ehhez hasonló történetet és pont a sors az aki megiratja majd velünk.
Talán az emlékezés kezdete lehetne távolabbi, hogy tudjuk mi is, ki volt APA.
Kedves Metatron! Igazából ez a mü a fájdalmamat tükrözi, azt hiszem érthető módon. Ez csak bennem volt, igazából nem vártam rá kritikát. Az, hogy ki volt is Ő valójában elég, ha én tudom, az elvesztésének rövid történetét próbáltam leírni.
Köszi a hozzászólásod
Sacchi
Olvastam a műved, és rájöttem, a halál érkezésének naplóját olvasom.Elszorúlt a torkom, levegő nincs, csak nyomasztó feszültség.Éreztem a tehetetlen görcsöt a gyomromban.A nagymamám meghalt a télen a 80-ik születése napján.Megvárta.Gyors diagnózis, és magatehetetlen hosszú haldoklás.Sajnálom:(Azthiszem, méltó emléket állítottál Édesapádnak!
Mély részvéttel, és szeretettel:Kriszti
…Csak egy néma főhajtás… Csak ennyim van… Mondhatnék közhelyeket, de nem teszem, mert a saját bőrömön tapasztaltam, – nem is egyszer már ebben az életben – hogy az elcsépelt szavak mit sem érnek, és az idő nem hoz megnyugvást… Emlékezz a szépre, és talán akkor könnyebb lesz!
Sárga Rózsa (Zoé.)
Kedves Barátom!
Hát ezt is elolvastam, és ahogy haladtam előre, a gyomrom egyre inkább görcsbe rándult, és a sírás szele lengett körül. Te tudod, hogy én ezt mennyire átérzem, és azt is, hogy miért. Egyébként gyönyörű írás, nincs mit hozzáfűznöm. Talán csak annyit: nagyon sajnálom! Azt hiszem, egyikünk sem bánná, ha ennek az írásnak nem kellett volna megszületnie…
FWS
Tiszteletet parancsol, hogy ilyen szívszorító történetet – ami egy édesapa elvesztéséről szól –
milyen önuralommal , mély fájdalommal írtál meg.
Csak csodálni tudlak ezért .
Ismerem az érzést, : mindkét szülőmet elveszítettem, és az elmúlt két év során
meghalt az öcsém és a nővérem.
Fogadd mély részvétem.
Az alkotásod gyönyörű.
Kedves Zsike!
Köszönöm!!!!!!!!!!
JVS
Meghatott, könnyeznem kellett….
"Fekete kabátom tán elrejt"- ettől szebben nem is fogalmazhattad volna a fájdalmadat.
Timi
Kedves John!
Megértem a fájdalmadat (én 9 éve veszítettem el az édesanyéámat, de a mai napig érzem a hiányát), és elismerésem, amiért volt erőd papírra (monitorra) vetni…
Szeretettel: Borostyán
Kedves John!
Dörzsölöm a szemem, morzsolom a könnyeim, és egyáltalán nem érdekel, hogy holnap miként nézek ki. Jólesik sírni, mert "deja vu" olvastam el az emlékezésed. A férjem ugyanebben a betegségben halt meg, s én az első másodperctől az utolsóig vele voltam. Egy évig. Fiatal volt, szép, jó apa, férj, kiváló zenész, minden káros szenvedélytől mentes.
Szerintem többet nem is kell írnom.
Tisztellek, hogy mindezt meg tudtad fogalmazni! Én csak egy versre voltam képes ezzel kapcsolatban. Álmodom ébren, az a címe. Olvasd el, nekem csak így sikerült.
Nem írom, hogy garatulálok, mert nem illik a szívszorító mondatok alá.
Viszont azt írhatom, hogy el kellett olvasnom, hogy szembesüljek a valósággal.
Szeretettel: Kankalin