Árnyék

Sosem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: én és az árnyékom.
„Háttal a fénynek,
arcom sötétben,
árnyékom vetül
őszi mezőre”
Sétálok. Szép ez a kert. Azt mondják, ez egy elmegyógyintézet. Nem az, ez egy szálloda. Sok-sok fehér ruhással. Vakító fehér a ház is. Hatalmas. A kertje is az. Reggeltől estig csak sétálgatok. Előttem az árnyékom. Nem tudom megelőzni, hiába próbálom. Pedig nagyon igyekszem.
Hátat fordítok a napnak, mert bántja a szemem a fény. Az árnyékom mindig megelőz. Tolakszik. Nem szép dolog. Nagyon siet előre. Elpiszkítja a színeket. Ráveti magát a fűszálakra, a virágokra, a kavicsra, mindenre, és fojtogatja őket. Haragszom rá, de nem tudok szabadulni tőle.
Majdnem olyan, mint én. De nem én vagyok! Ott a keze, lába, feje. Torz. Folyton hullámzik. Nincsenek részletek. Egy maszat. Egy folt. Átlátszó. Hideg fátyol a földön.
Rájöttem, a fénnyel szemben kell haladnom, hogy megelőzzem!
Akkor magam mögé tudom utasítani. Most bezzeg ő kullog utánam! Most is megcsinálja a maga disznóságait, de én nem látom.
Utálom, hogy jön mögöttem! Lehet, hogy mégis jobb, ha szemmel tartom?
Megyek az utamon a fény felé. Vakítja a látásom. A világ egy hatalmas fénygubanc.
Követ a sötétség. Látom, ha hátra lesek. Kicsi fekete gubanc.
Visszafordulok. Szalad előttem.
Most merre menjek? Sehogy se jó!
Reggel és este a legnagyobb. Hosszú, nyakigláb árnyékember. Csúfolódik velem. Nagy fény, nagy árnyék.
Ha nincs fény, még rosszabb, mert akkor minden homályos. És akkor a szürkeség beszippant. Akkor sietek vissza a szobámba és felkapcsolom a villanyt. Rájöttem, ha a lámpa alá állok, az árnyékomra taposhatok. Olyankor jót kacagok!
Csak az a baj, hogy mindig bejön valaki, és elvezet onnan.