A napok úgy fogynak el kezeink közül, mint olvasás közben a könyv lapjai, ha egy fáradt nap végén belelapoz az ember. Szemeink a sorok között az élet apró dolgait kutatják hasztalan, mégis mindig meg-megújuló hévvel, miközben a lágyan mozduló szempillákon át jóindulatot színlelve, mégis bántón piszkálják véreres retináinkat az éjjelilámpák mesterséges fényei.
Őrlődünk szüntelen. Magunk sem tudjuk pontosan miért, magunk sem értjük meddig. De ott van minden mozdulatban, hangban és gondolatban, a kimondhatatlan, nevenincs érzés, mely egyszerre keserű és édes, szomorú és vidám. Ott van, és rányomja bélyegét minden együttöltött percre.
Emlékszel?
Ősz volt. A szokottnál is hidegebb, esős ősz. A tócsák a fehérre meszelt szegélykövek ölelte tóvá folytak össze a járdán, s mi álltunk bennük bokáig beázott cipőkben.
Fázni kezdtél. Válladra terítettem az öltönyömet a színházi társalgóban beleivódott illatokkal együtt. Szomorú volt a darab. Mostanság valahogy minden szomorú. Pedig tudtunk nevetni is. Nem halt ki belőlünk, féltőn, mint titkos kincset a szebb napokra átmentettük, miközben észre sem vettük, hogy a szebb napok eltűntek lassan, észrevétlenül.
Megöleltél.
Megöleltelek.
Sírtál.
Könnyeztem én is.
-Hideg telünk lesz. -suttogtad alig hallhatóan.
-Igen, hideg telünk lesz. -feleltem.
Ősz volt. Elázott és megsárgult levelek között rohant a hideg szél, körbetáncolva a parki fák mohásodó törzseit, hogy aztán kabátjaink gomblyukain át megérintse a testünk.
Hozzám bújtál.
Átkaroltalak.
Álltunk egy platánfa alatt, kócosan, fáradtan, majdnemhogy mozdulatlanul, s néztük, ahogy a görcsösen mozduló faágakon végigcsordogáló esőcseppeken felcsillan némi esti fény, s éreztük testünk minden apró porcikájában, hogy az idő, amely eddig olyan lassú múlásúnak tűnt, mintha felgyorsult volna.
Meglehet, holnapután már havat dobál arcunkba a szél. Eltelik egy újabb év, s arcunkra ismét rajzol egy barázdát az idő. Mondhatnánk fiatalok vagyunk, eggyel több vagy kevesebb, mindegy. Igen, mondhatnánk, ha igaz lenne, de nem igaz. Tegnap észrevetted, hogy gesztenyebarna fürtjeim közé már befűzte magát egy ősz hajszál. És arról is tudsz, hogy neked is van egy, csak nem szólsz róla, mert félsz, hogy kinevetlek. Pedig tudok róla, csak nem szóltam eddig.
Emlékszel?
Bőrigázottan léptünk a házba a színházat követő parki séta után. Az első radiátoron megállt a kezed. Vacogó ajkaidhoz érintettem a szám, s lágyan magamhoz öleltelek. Ujjaiddal a nedves hajamba túrtál, s kacagtál. Kinevetted az időt, s veled nevettem én is.
10 hozzászólás
Jaj de szép! Lírai mint egy vers.
Jó lett. Lírai, tényleg.
Köszönöm, hogy véleményeztétek. Már majd 3 évvel ezelőtt írtam a novellát.
Ez tényleg gyönyörű. Annyira át tudtad adni az hideg ősz hangulatát, hogy szinte érzem az illatokat. És igenis: nevessük ki az időt!
Bizony, az időt ki kell nevetni. Köszönöm, hogy elolvastad, Kedves Virág.
ez nekem nagyon tetszik! annyira magávalrafadott, hogy láttam magam előtt, amit olvasok! nagyon jól sikerült!
Köszönöm szépen.
Nagyon szépen megírt életkép, pillanatfelvétel…Teljesen átélhetően írtad meg, tetszik a stílus is.. gratulálok, szeretettel
Nagyon szép, megható, télies, és mégis forró! A stílusa remek, “összerakott”. Gratulálok!
Nem mondhatok mást, csak azt, hogy gratulálok!