Az öltöny 24. fejezet

24. fejezet

Péter, a kicsit magasabbra emelt párnán nyugtatta a fejét, és Évát nézte szótlanul, már percek óta. Nem tudta, hogy tegye fel a régóta esedékes kérdéseit. Éva a pszichológusoktól elvárható nyugalommal várta, hogy megszólaljon. Neki megszokott volt ez a helyzet. A páciens fekszik, kényelmesen, ő pedig ül, igaz most nem volt nála jegyzettömb, és ceruza, amivel a beszélgetés közben, felírhatta volna a következő kérdést.
– Én, ismerlek téged. – szólalt meg végre Péter.
– Ezzel nem mondtál újat, – válaszolt Éva. – legutóbb, mikor az öltönyödet javíttattad Pesten akkor találkoztunk az ételosztó konyhán.
– Igen, de én nem arra gondoltam. – nézett tovább is fürkésző tekintettel Péter.
– Ne mond, hogy nem te vagy.
– Nem mondom. – válaszolt Éva, halk búgó hangján. Egyelőre nem akart vitába szállni Péterrel, mert még nem tudta mire gondol.
– Rögtön gondoltam, hogy te vagy az az Éva. – állapította meg Péter egyre szélesebb mosollyal. – Nagyon jó volt veled táncolni.
Éva egyelőre csodálkozó szemekkel nézett Péterre, nem akart ellenkezni vele. Az elszenvedett traumának tudta be értelmetlen mondatatit. Várta azt a mondatatot, amikor belekérdezhet a történetbe.
– Olyan szép voltál. – folytatta Péter. – Olyan csinos. A hajadnak az illatát soha nem fogom elfelejteni. Miért hagytál ott mind a két alkalommal egyedül, amikor már levehettük az álarcot.
Éva már nagyon elvesztette a fonalat, nem tudta miről beszél Péter. Itt már bele kellett kérdezni.
– Miért volt rajtunk álarc?
– Farsangi bál volt. – mondta Péter, csodálkozva a kérdésen. – Középiskolások voltunk. – tette, még hozzá.
– Ilyen ruha volt rajtam? – kérdezte Éva.
– Fehér, – nézett a távolba Péter, mintha ismét ott állna szeme előtt a régi partnere. – majdnem földig érő, testhez simuló. Nagyon jól állt neked. – tette még hozzá.
– És másodszor? – kérdezte Éva, még mindig abban a tudatban, hogy valami nagyon összezavarodott Péter fejében. – de ez nem ritka ilyen trauma után. – gondolta.
– Milyen másodszor? – kérdezte Péter értetlenül.
– Azt mondtad kétszer táncoltunk.
– Igen, de akkor is abban a ruhában voltál.
Éva nem akarta tovább folytatni ezt a történetet, ezért témát váltott, és ezzel kizökkentette Pétert is a visszaemlékezésből.
– Most is hoztad az öltönyödet? – kérdezte, mintha csak úgy mellékesen jutott volna eszébe. Azt mondja Jolán, hogy nagyon szép öltöny, és elég drága is. Megmutatod nekem is?
– Nem hoztam magammal. – válaszolt Péter, elfogadva a témaváltást. – Csak akkor hozom ki a lakásból, ha nagyon muszáj.
– Mióta szereted az öltönyöket? – tette fel a kérdést, ismét búgó alt hangra váltva.
– Amióta az eszemet tudom, ragaszkodom az öltönyökhöz.
– Miért? – kérdezet közbe Éva.
– Azt nem tudom. – gondolkodott el Péter. Rájött, hogy tényleg nem tudja a választ.
– Mikor találkoztál először öltönnyel? – kérdezte Éva, bízva benne, hogy neki sikerül megtalálni az okot.
– Még nagyon kicsi voltam, – nézett a mennyezetre Péter. Feje belesüppedt a párnába, érezte, hogy teljesen ellazul. – még alig tudtam járni. Álmomban időnként még előjön ez a kép.
– Mit látsz? – terelte a kérdésével, még mélyebbre az emlékekbe.
– Sok embert. – válaszolt Péter rövid gondolkodás után. – Nagyon nagyok voltak. Csak fekete öltönyt láttam mindenhol. A folyamatos felfelé nézéstől majdnem elestem. Megkapaszkodtam valamiben. Amikor, a kezemre néztem, láttam, hogy egy fekete öltönynadrág szárába kapaszkodom. Gyorsan elengedtem.
– Mit éreztél? – kérdezett ismét közbe Éva.
– Féltem. – válaszolta Péter. – Nagyon féltem.
– Mitől? – tette fel a következő kérdést Éva.
– Az öltönyöktől. – válaszolta Péter olyan hangsúllyal, mint aki most mondta ki először félelme tárgyát.
– Még most is félsz?
– Közben felnőttem. – válaszolta Péter. – Gyerekkoromban, sokszor felvettem, apu öltönyét. Hat, vagy hét éves lehettem mikor először meg mertem fogni. Nem történt semmi, ezen felbátorodtam, és lehúztam a vállfáról. Beesett a szekrény aljába. Ott hagytam.
– Milyen érzés volt? – terelte tovább az emlékekben Éva.
– Úgy éreztem, én vagyok a világ legbátrabb gyereke. – válaszolta Péter megkönnyebbülve. – Persze, hamarosan, szükségem is volt a bátorságra, mert anyukám rendesen megszidott, amikor megtalálta apu egyetlen öltönyét a szekrény aljában. Legközelebb, mikor sikerült ismét lehúznom a vállfáról, bele is öltöztem. Megnéztem magam tükörben, pont úgy néztem ki, mint a nagyok. Valószínű a zakó leért a földig, a nadrág szárán annyi ránc lehetett, hogy a vasalt éle nem is látszott.
– Mit láttál a tükörben? – szólt közbe halkan Éva.
– Úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. – válaszolt, gondolkodás nélkül Péter. – Olyan voltam benne, mint egy nagyon fontos ember.
– Féltél még?
– Attól kezdve, már nem féltem, – nézett mosolyogva Évára. – amikor csak tehettem, öltönybe öltöztem. Pörölt is velem anyukám, minden alkalommal, de soha nem tiltotta, hogy felvegyem. Lassan az idők folyamán belenőttem, és egyre elérhetőbb közelségbe került a saját öltöny.
– Vártad már? – kérdezte Éva.
– Igen. – mondta Péter. és ismét a mennyezetet kezdte fürkészni. – Érettségire meg is kaptam, de én akkor már, valami márkásabbat szerettem volna. Bevallom, már magamnak is, hogy ezért nem mentem, középiskola után egyetemre, mert pénzt akartam keresni,a márkásabb öltönyre.
– Most, hogy megvan, meg vagy vele elégedve? – tette fel a következő kérdést Éva.
– Ha felveszem, érzem a különbséget, a konfekció, és a Boss öltöny között, de most a vele kapcsolatos probléma nagyon lehangolt.
– Mi változott?
– Nem is tudom, – gondolkodott el Péter. – mindenkitől azt hallom, hogy fölösleges pénzkidobás.
– Már te is így érzed? – faggatta tovább Éva.
– Az a baj, hogy nem, de bele kell gondolnom, hogy nem vagyok milliomos, és ha minden megtakarított pénzemet rá költöm, akkor mire jutok az életbe.
– Észrevetted, hogy mint egy személyről egyes szám harmadik személyben beszélsz egy ruhadarabról.
– Igen, de nekem ő egy családtag. – válaszolta Péter, mintha ez mindenkinek a legtermészetesebb dolog lenne. – Hány családtagra költ az ember ennyit?
– Azért remélem, nem ő az egyetlen családtagod? – kérdezte Éva némi éllel a hangjában, és most nyoma sem volt a kellemes búgó alt hangnak.
– Az öltönyömet jól kibeszéltük, – állapította meg Péter. – visszatérhetnénk az alapkérdéshez?
A kérdést már nem tudta megismételni, így válaszra sem számíthatott, mert kopogtak az ajtón.
– Szabad. – szólt ki Péter. Abban a pillanatban, már ki is tárult az ajtó mintha az érkező nem tudta volna kivárni a belépést engedélyező hangot. – Kinga, – nézett csodálkozva Péter. – hogy kerülsz te ide.
– Tudtam, hogy Pestre jöttél, – magyarázta Kinga. – a szüleid mondták, mikor tegnap este felhívtalak, hogy hirtelen, úgy döntöttél, meglátogatod a fővárost. Arra gondoltam, megkereslek az ételosztóban, amiről meséltél, onnan irányítottak ide, de azt nem mondták, mi történt veled, itt mesélte a nővér, hogy megkéseltek. Mit csináltál már megint? Ha nem vagyok, veled azonnal bajba kerülsz, – hadarta Kinga, olyan sebességgel, hogy Péter nem tudott a szavába vágni.
A régóta beidegződött reflexre hallgatva, arra várt, mikor vesz levegőt. Úgy látta elérkezett a pillanat.
– Örülök, hogy meglátogattál, – nézett mosolyogva Kingára. – azért ha jól emlékszem, együtt is sikerült párszor bajba kerülnünk. Az igazat megvallva, lehet, hogy tőled tanultam.
– Bocsánat, – kért elnézést Kinga. – de csak most hallottam az eseményről, és még nem sikerült lenyugtatnom magam. Mellesleg én is örülök, hogy életben találtalak.
Kicsit lehiggadva, csak most vette észre, hogy nem csak ketten vannak a kórteremben. Odafordult az ismeretlen lányhoz, de ahogy szemügyre vette, nem volt számára kétséges, kivel hozta össze a sors. – Ugye te vagy Éva, – nyújtotta a kezét Kinga. – már sokat mesélt rólad Péter. Én Kinga vagyok, Zoltán Kinga. – mutatkozott be.
Éva megfogta a felé nyújtott jobbot, és csak annyit mondott. – igen Éva vagyok.
– Milyen Éva. – nyúlt a zsebében lévő jegyzettömbért, és a ceruzáért Kinga, pedig már régen nem tett ilyet. A ceruza hegyét a notesz lapjához illesztve várta a választ.
Éva csodálkozva nézte Kinga előkészületét, ezért kicsit késve válaszolt a feltett kérdésre. – Kovács Évának hívnak, – válaszolta – de miért írod fel a nevem?
– Rendőr. – előzte meg a válasszal Kingát Péter.
– Rendőr nyomozónak tanulok, – helyesbített Kinga. – végzős vagyok a Rendőrtiszti Főiskolán. A jegyzettömb, már gyerekkorom óta a részemmé vált, és minden fontos dolgot felírok.
– Azt hittem, hogy már leszoktál róla, – mondta Péter. – régen nem láttam, hogy felírsz valamit.
– Nem szoktam le, csak az utóbbi időben nem kaptam olyan információt, amit fel kellett volna írnom. – válaszolta Kinga. – Különben is, ha elő vettem, mindig cikiztél miatta.
Éva úgy érezte felesleges ebben a társaságban, mert Kinga megérkezése óta csak egymásra figyelnek.
– Akkor én elmegyek, – szólt bele a beszélgetésbe. – mihamarabbi gyógyulást kívánok, remélem, hogy találkozunk még.
– Még kérdezni akartam valamit, csak megzavart, hogy megérkezett Kinga. – nézett Évára Péter.
– Majd legközelebb felteszed a kérdést. – mondta Éva, és elindult az ajtó felé – Viszontlátásra. – búcsúzott.
– Viszontlátásra. – köszönt egyszerre Kinga és Péter.
Alig csukódott be az ajtó Éva után, Kinga már neki is szegezte kérdését Péternek.
– Ő volt az az Éva?
– Nem tudom, – válaszolt Péter elgondolkodva. – olyan furcsákat mondott, majd elterelte a beszélgetést az öltönyökre, mintha az neki fontosabb lenne.
– Biztos próbálta kideríteni mennyire vagy „terhelt”. – lépett közelebb széles mosollyal, és megölelte Pétert, két puszi kíséretében. – Örülök, hogy nem lett komolyabb bajod. – súgta a fülébe.
– Elhiheted, hogy én is. – viszonozta az ölelést Péter. – Úgy tudtam, hogy a hétvégén otthon leszel, hogy hogy itt vagy? – kérdezte Péter.
– Ezért kerestelek telefonon a szüleidnél, – magyarázta Kinga. – mert szólni akartam, hogy szombatra beosztottak a kispesti kapitányságra ügyeletesnek. A végzősöknél, ez olyan, mint egy szakmai gyakorlat.
– Kicsit furdalt is a lelkiismeret, hogy szó nélkül feljövök Pestre, de nagyon hirtelen határoztam így. – magyarázta Péter. – Nagyon meg akartam fejteni ezt az Éva dolgot, de eddig nem sokra mentem.
– Mert nem hagyod, hogy segítsek. – állapította meg Kinga.
– Amikor kértelek, hogy nyomozd ki, hogy ki az az Éva, aki mindig egyedül hagy, nem nagyon törted magad.
– Én arra gondoltam, hogy a kikérdezésben segítek.
– Nem akartam kihallgatást rendezni. – mondta Péter. – Te pedig, csak ahhoz értesz.
– Mikor engednek ki? – terelte másfelé a beszélgetést Kinga.
– Erről még nem beszéltem Seres professzorral. – válaszolta Péter. – Ő műtött. – tette hozzá magyarázatként.
– Szüleid tudják már, hogy mi történt?
– Hajnalban felhívtam anyut, azonnal ide akartak utazni. Lebeszéltem őket. – gondolkodott el Péter. – Lehet, hogy nem kellett volna?
– Biztos nagyon megijedtek, – állapította meg Kinga. – és megnyugtató lett volna, ha láthatnak. Majd felhívom anyukádat, és megnyugtatom, hogy meglátogattalak, és még nem vagy a halálodon. – nevetett Kinga.
– Ha ezt mondod, biztos, hogy azonnal megnyugszanak. – nevetett Péter is.
Nyílt az ajtó, Seres professzor lépett be rajta, mögötte pedig, egy másik, fiatalabb orvos és egy nővér, akit még nem látott Péter.
– Én majd kint várok, – állt fel Kinga, és indult az ajtó felé. – szia, Péter, viszontlátásra. – búcsúzott.