Botrány Hollandiában

Mesénk a Linden Kirk környékén kezdődik, 1654, márciusában, Hollandiában, egy kisvárosban, amely ma már nem is létezik. Itt él Catherine és Fergas Hijne. A házaspár 1652 őszén, szülői beleegyezés után házasodott össze, természetesen a kálvinista Linden Kirkben. Mindketten jómódú apától, és tanult, művelt anyától jöttek erre a világra. Szépek és kedvesek. Catherine huszonkettő, Fergas huszonnyolc éves ez időtájt. Boldogok, hiszen házasságuk beleegyezés és nem megegyezés által köttetett, vagyis szeretik egymást. Két szintes, padlásos és pincés házukat Catherine apjától kapták, nászajándékul. Itt élnek.

Történetünk idején éppen második gyermeküket várják, nagy bizalommal, hiszen a csecsemőhalálozások száma meglehetősen magas a tartományban. Első gyermekük, Anne Catherine már éppen járni tanul. Kapaszkodva közlekedik a lakásban, hol bútorba, hol Andrejke nevű dajkája kezébe kapaszkodva.

Az őrület, amely belopta magát ebbe a békés holland háztartásba, voltaképpen tegnap reggel kezdődött.

Catherine korán kelt, a dajkával, a cseléddel és a szakácsnővel együtt. Kikelt az ágyból, megmosakodott, felöltözött és kifésülte hosszú szép haját. A fésű alatt szőke hullámokat vetett a csillogó áradat. Míg feltűzte, önmagára mosolygott a csiszolt üvegtükör mögül, amelyet apja nem is olyan régen hozott Itáliából, ahol Fergassal járt tanulmányúton. A család újabban képkereskedésből tartotta fent magát. El kell ismernünk, nem is rosszul. Catherine a reggeli rutinja után benézett a gyereknek fenntartott szobába. Anne Catherine édesdeden aludt, apró kezeit a szeme elé húzva, nehogy a napfény túl korán megcsiklandozza egészséges, piros arcocskáját. Andrejke rámosolygott asszonyára az ágy melletti székről. Amaz visszamosolygott és átment a konyhába. Szokásához híven leült a nagy előkészítő asztal mellé, és megbeszélte a szakácsnéval és a cseléddel a napi teendőket. Ezután együtt indultak el a halárus felé.

Mindeközben Fergas is lassan felébredt. A kihűlt mosdóvízben megmosakodott és miközben öltözött megcsodálta felesége arcképeit a falakon. Elégedetten ébredt, hosszú, édes álom után. Odament az üvegtáblás ablakhoz, amely a belső kertre nézett és szélesre tárta. Hirtelen hátraugrott, egy lányt pillantott meg a virágágyás alatt. Mivel nem akart hinni a szemének, megdörzsölte azt és újra szemügyre vette rózsa alatt fekvő testet. Kiálthatott volna a cselédnek, de döbbenetében ez eszébe sem jutott. Kimászott az ablakon és megfordította a lányt. Fehér ruhás, elegáns fiatal hölgy volt, drága caffaselyem ruhában, fülében valódi kagyló-gyönggyel. Még lélegzett. Fergas felemelte a jövevényt, és ahogyan jött, az alacsony ablakon át bemászott vele a hálószobába. Letette az ágyukra, és melléült. Élesztgetni próbálta, és lassan ki is nyíltak a bájos szemecskék. A lány ijedten ült fel az ágyon.
– Hol vagyok? Ki maga? – kérdezte, miközben lassan elhátrált Fergastól.
– Nyugodjon meg, kisasszony! – válaszolta amaz. – Fergas Fergson Hijne vagyok, a képkereskedő.
A másik zavartan nézett rá. Szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy az ismert kereskedő házában van. Mivel Hijnét mindenki ismerte a városban, gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy a hölgy idegen. Mivel, ahogy felültében csipkegallérja elmozdult, és a nyakában egy keresztet pillantott meg, a férfi arra is rájött, hogy kétszeresen idegen. A lány nem a városból való és ráadásul még katolikus is. Fergas összeráncolta gyöngyöző homlokát. Próbálta megfejteni a rejtélyt.
– Hogy hívják? – kérdezte.
– Nem tudom. – sütötte le a szemét a másik. – Tengelicémnek hív a gazdám, de már több vendége jelezte, hogy Fabritius miatt nem szabadna így becéznie.
Mivel Fabritius a legismertebb festő volt a tartományban, ráadásul a közeli Delftben alkotott, Fergas Fergason Hijne hirtelen felállt az ágyról, majd miután ráébredt lábai remegésére, visszarogyott. Szája, mint egy fuldokló, partra vetett halé, hol kinyitódott, hol becsukódott. Értelmes hang nem igazán jött ki a torkán. A helyzet megoldása képen viszont belépett az ajtón a halastól visszatérő, gyönyörűséges, gömbölyded és ami, tulajdonképpen itt a lényeg; okos Catherine. Először megdöbbent. Másodszor csípőjére tette a kezeit. Harmadszorra elkiáltotta magát, úgy, hogy beleremegett mind a két szint, a pince és a padlás is. A mosóhelyiségben dolgozó cseléd pedig majdnem elejtette a vödröt, amelyben a vizet cipelte be a kútról.
– Fergas Fergason! Ki ez a nő? – visszhangozták a falak.
Ekkor a fent említett férfiember mélyet sóhajtott és elmesélte a mintegy háromnegyed órával előbb kezdődött történetet, felpaprikázott felesége alá egy támlás széket tolva. A mese végére Catherine már nem volt dühös. Az állát masszírozta, mint mindig, ha megoldásra váró probléma került az útjába. De, hiába volt Catherine Hijne az egyik legokosabbnak tartott holland asszony a városban, most őt is cserbenhagyta a józanész. Már éppen valamiféle ötletet akart szolgáltatni inkább szépérzékéről és nem gondolkodásáról híres urának, amikor az előszoba felől hatalmas csatazajra lettek figyelmesek. A cseléd elhaló hangja mellett egy mélyen dörgő, fiatalember-hang bontotta meg a nyugalmat.
– Mit nem ért, maga sületlen asszonyállat? – hallatszott a bejárati ajtó felől. – Megszökött egy modellem!
Az ágyon fekvő, meglehetősen csendes és hallgatag nőszemély, mintha darázs csípte volna meg, úgy ugrott formás lábaira. Ijedtében futott volna minden felé, de akkor Catherine sem volt rest, megfogta a madárcsontú, reszkető lányt és a szoba hátsó kijárata felé tuszkolta. Rászólt Fergasra is, visszafojtott hangon, határozottan.
– Vidd az új keretező-műhelybe, ott még nem dolgozik senki. – majd szerencsétlenkedő férjére mosolyogva, nyomatékképpen hozzátette: – Siess.
Amikor becsukódott mögöttük a hátsó ajtó, megigazította a főkötőjét, kisimította jelentős pocakján caffaselyem ruháját, majd egyenes háttal kivonult az előszobába. Tekintélyt-parancsolón állt meg a riadt cseléd és a nagyhangú fiatalember között. Nem szól, csak felhúzta a szemöldökét. A háttérben megjelent Andrejke a kis Anne Catherine-val. A kislány sírástól maszatos arcának látványától az anya újra dühös lett. Az előtte mélyen meghajoló férfira förmedt.
– Megőrült kérem? Halálra rémiszti a házamat! – majd jobban szemügyre vette a fiatal fiút.
– Ki maga? – kérdezte, az ajtón besütő napfényben.
– Festő vagyok és megszökött a modellem. – hadarta idegesen a férfi, miközben széles karimájú kalapját forgatta a kezében.
A rajta lévő tollak időnként belesöpörtek, az amúgy makulátlanul tiszta padlózatba. Catherine-t nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy már találkozott valahol ezzel a furcsa alakkal. Minden esetre élesen és gúnyosan jegyezte meg:
– Uram, a rabszolgatartás ezen a környéken nem szokás.
– Ah, maga nem ért semmit! – kiáltotta a kalapos férfi és hirtelen nekiiramodott a szobának. Feltépte az ajtót, berontott majd viszonylag gyorsan megtalálta a hátsó ajtót is. Catherine és a többi fehércseléd, mind, aki a házban tartózkodott hangos kiabálással követték őt. Az új műhelyben a lány halálra rémült, amikor meglátta az ajtón berontó társaságot. Ijedten hátrált a festő láttán és aprókat sikkantott. Amaz lassan elindult felé.
– Gyere vissza, Tengelicém! – kérlelte halkan. – Nem tudok nélküled élni. Gyere vissza, kérlek.
A fehér ruhás lány megrázta a fejét. A gyöngyök a fülében összekoccantak. A kínos csendben mindannyian jól hallották. A kalapos férfi arca elvörösödött. Hirtelen nekifeszült, és ellendült a talajtól, mint aki meg akarja fogni a lányt. Amaz pedig, mindenki szeme láttára beugrott az eladásra váró, fal mellé támasztott vászonba, amely egy asztalkát ábrázolt, rajta virágcserép. A jelenlévők döbbenten figyelték az eseményeket. A festő lerogyott a kép elé, és megsimogatta a rajta álló fehér ruhás lányt, amely egy asztalka előtt állt, rajta virágcserép.
– Tengelicém! – zokogta elfojtott hangon.
Fergas Fergason Hijne nagy nehezen megmozdult, odalépett hozzá és könyökénél fogva felsegítette a fiatalembert. Amaz csendesen motyogva bocsánatot kért és hatalmas, fehér csipke zsebkendőjébe temetve sápadt arcát, hagyta magát kivezetni a házból.
Catherine, miután feleszmélt a látványból, utánaszaladt.
– Maga Johannis Vermeer. – mutatott rá finom ujjacskáival. – Delftből.
A férfi nem válaszolt, belezokogott a zsebkendőbe. Még mindig ugyanazt motyogta:
– Tengelicém!
Catherine az utcáig szaladt utána, de a férfi nem oszlatta el kétségeit. Csak azt a bizonyos szót ismételgetette, semmit többet.

Ez történt tegnap reggel. Most itt ülnek az új műhelyben: Catherine és Fergas Hijne, egymás mellett, egymás kezét fogva. Bámulják a képet, rajta egy fiatal nő, fehér ruhában, előtte kis asztalka, rajta virágcserép.
– Antonis nem örül majd neki, ha meglátja a csendéletét. – sóhajt fejét vakarva Fergas.
– Vedd meg! Kérlek, vásárold meg nekem, Fergas! – fordul hirtelen urához Catherine. – Születési ajándéknak, jó? Hiszen pár nap és itt lesz a gyermekünk. – mutat hatalmas hasára.
Az ura sóhajt, mélyet és újra. Megsimogatja a szép szőke fejet, csókot nyom a bölcs homlokra. Aztán hívja a cselédet, levelet fogalmaz és elküldi vele Antonishoz, a csendéletfestőhöz. A kép, amely egy nőt ábrázol fehér ruhában, előtte asztal, rajta virágcserép, pedig felkerül a gyermekek szobájának falára.

Később onnan a leégett kétszintes ház helyére épült új polgári ház szalonjába. Majd innen tovább viszi egy leszármazott, nászajándékul, New Yorkba, egy bérelt lakás nagyméretű nappalijába. Ott lóg azóta is, időnként tudósok állják körbe és vitatkoznak, Vermeer műve vajon, a lány fehér ruhában, előtte asztalka, rajta virágcserép.