Csodáim…III. A Tó

Az ősz már pityergett a fákon, a Nap sugara még simogatta a Balaton selymét, de fénye már némi célzást tett az elmúlásra. A hintaágy nyikorgott. A nő fejét hátra hajtva belesüppedt a párnába, s álmodozva nézte a kószáló felhőket.
Elszunnyadt.

Egy ismerős bársonyos hang szólt hozzá:
– Ha nagy a bánatod, s úgy érzed minden menthetetlen, van egy hely, ahol elbújhatsz, új erőre kaphatsz! – majd gyöngéden kezét megfogta– s választ sem várva – a hintaágyból könnyedén felemelte, a másik pillanatban már egy csodálatos Tó felett lebegtek.

A szépséges Tó medrét a barokk hangulat méltó eleganciával egy Sóhegy lábához dobta. A nőt azonnal elvarázsolta. Egy fehér templomtorony ágaskodott ki a távolból. Körben a magas csúcsokon csillámlóan vakító hó fényeskedett.
Kezével megérintette a párolgó hidegséget, s szemével bejárta a felülmúlhatatlant. Apró házacskák szakították meg a hegy folytonosságát. A levegőben érezhető volt a több ezeréves múlt.

A misztikus csend meghitten eresztette le a felhők puhaságából, a férfi már nem volt mellette. Miután szárnyakat adott a nőnek, egy ködfátyolban eloszlott. Varázslatos templomkertbe találta magát. Egy egészen picike temető, alig néhány sírhalom, annál több színes virággal, különleges egyedi kialakítású kis fejfákkal.
Egy gyönyörű lány sétált a sírok között, fején kelta motívumokkal díszített selyem szőttes, turbánná alakítva. Szíve fölött egy yin-yang formájú amulett pihent, az összetartozást melengette keblén. Mély szomorúság kísérte lépteit. Mérhetetlen fájdalma a selymes fűben hevert mozdulatlanul. Emberfeletti nyugalom járta be a levegőt, a jázmin csodálatos illata bódítóan cikázott. A kelták szelleme ráült a kis fejfákra, s némán szórta szét a víz felszínére az istenek üzenetét. A Tó méltóságteljes rezzenéstelenséggel, a kegyelet teljes áhítatával fogadta méhébe a múlt porát. A kelta hit szerint az istenségek mindenütt jelen vannak: a fákban, az állatokban, a vizekben, a felhőkben.

– Csodálatos! – suttogta a nő, s szárnyai zöld selyem palásttá változtak, a szél gyöngéden meglebbentette, s egy kecses mozdulattal beborították együtt az egész tájat. Furcsa csilingelő hangok közeledtek. Vidámság hangja szólította el a meghittséget. Kis manók és tündérek jelentek meg a víz felszínén. Táncuk beleolvadt a Tó felett lebegő párába. A manók piros sipkában, csilingelő cipellőben ugrándoztak, a tündérek hófehér tüll szoknyácskában, varázspálcájukkal csillagokat rajzolgattak.

A meredek hegyoldal és a víz között annyira kicsi volt a távolság, hogy az apró házak között pillanatok alatt lefutott a szeleburdi tekintet, s már ott is volt a fenséges tóparton. Az érzés a mámorral vetekedett. Képtelen volt lélegezni, sóhajtani, könnyezni vagy megszólalni, nem tudta egyszerre befogadni az eléje táruló csodát. Némán állt. A levegő berohant a tüdejébe, sebesen áramlott az apró alveolusokba, s ahogy leért, kapzsi módon már futott is vissza, hogy kicserélődjön.

Szemben a túlparton egy kápolna pihent szomorú magányában. Út nem vezetett hozzá, csak a vízen keresztül lehetett megközelíteni. Egyszerűsége a kékszempárt odaintette.

– Ülj csónakba!- szólt a bársonyos hang.

S már ott is ringatózott a víz lágy ölén. Szirének hangja sodorta a tölgyfából faragott hosszú, keskeny kenut. A kelták múltja átsüvített a felhők felett, majd hirtelen vad szél kerekedett a semmiből, a hegyeket végig harapdálta, s mogorván a víz bársonyos felületére zuhant. Vad hullámokat szított, hergelte a parti fákat, s egy merész mozdulattal a kis kápolnát kitépte helyéről. Úrrá lett a rémület, rikoltó hangok hatalmaskodtak. Összerezzent a természet, de a következő percben a vihar szele le is csendesedett, a kápolna eltűnt a semmibe. A nő döbbenten nézte, ahogy távolodott, s a szél martalékává vált. Mennyire szerette volna látni! Sóhaja elszállt a messzeségbe.
Neszt hallott.
Egy lágyan kecses alak közeledett a Sóhegy irányából A szomorú lány volt a temetőből, nagyon lassan lépkedett a vízen, a selyem kendőjét a viharból hátra maradt szellő lobogtatta, karcsú alakja úszott a víztükrén – nem volt haj a formás fejecskén – testét egy tógaszerű fehér vászon áthajtva ölelte. Varázslatosan szép volt. Mandulavágású zöldszemei beleolvadtak a Tó tükrébe, s eggyé váltak a kékséggel, a zöld smaragd bátorító fénye csillant igéző szemeiben.

Ahogy közeledett egyre nagyobb melegség áradt a nő felé. Izgatottan vert a szíve. A pára belehelte a vizet, s megemelte a kenut, a lány kecsesen belépett, leült a nő mellé. A hegyek meghajoltak e látványtól, s a lebegés a Tó fölé fonta hálóját.
– Valami el fog múlni – suhant át a nő agyán.

Egy különös érzés megidézte a nem mindennapi történetet. A víz simasága átölelte a mesterkéz által kivájt tölgyfát, s lágyan beburkolta selymével. A fájdalom irányt váltott az evezőn, s a kenu pánikba esett. Erőteljes energiák kezdtek körözni a felszín alatt, a megbocsátás zúgolódott csoda képében, forrt a vízben a vágy, hogy partra vetődhessen.

A végtelen messzeség horizontján felcsillant egy fénysugár, a kiút mutatta arcát. A lány hangtalanul ráhajtotta fejét a nő vállára, s e szomorú pillanat, fájón megérintette sajgó szívüket.
A megtisztulás szándéka kitárta karjait, s bár az idő konokul sodorta a perceket maga előtt, mégis úgy érzékelték, hogy megállt. Bánat, öröm, boldogság, csalfaság, fájdalom, mérhetetlen remény, sóvárgás – a bensőből feltörő vulkán nyaldosta a sebeket. A múlt pásztázásában szövetséges lett a víz is, segített a felbolyduló borzalmat elnyelni.
Már nem szégyent érzett, inkább furcsa boldogság futott át a lelkén, a megbocsátás szele megérintette.
A perc meghökkenve nézte ahogy a Föld geometrikus energiával körül öleli a tájat, s a magmából feltörő hő gondterhelten kiül a partra, egy férfi támaszkodott lehajtott fejjel a korlátnak, végtelen csalódása sodorta oda.
Fantomképek villantak fel a horizonton…egy Bleyer balett cipő, egy kórházi szoba, egy tulipán, egy felnyíló kagyló, egy gitár, egy szemüveg, egy kis sámli, s ezernyi igazgyöngy, mindez össze-vissza gabalyodva… Borzongás futott át görnyedt testén, majd fellobbant a lelkéből a düh tüze, s lángnyelvével felfutott a felhők közé. Félelmetes villámokat csiholt, mely óriási sebességgel a nő szívében nyílként végződött. A lány gyöngéden megfogta a nyilat, s kihúzta a vérző szívből, ledobta a mélybe, hol a Tó szelleme egy kagylóba zárta, s igazgyönggyé formálta, s a kagyló szunnyadó álomra hajtva fejét, a Tó mélyén maradt örökkön-örökké.

Ekkor a lány a nő testére ráborult, beszórta könnyeivel a sebet, elbúcsúzott tőle, s lassan felemelkedett, – fel a hófehér reménységbe, hol a lét már nem kényszer, semmisem fáj, s a lélek is megnyugvást talál.

Az arany sugarak is búcsúzkodtak a felzaklatott Tó vízétől. Erotikusan kihasadt az ég alja, a kékség a fényt magához csalogatta, a pára a lebukó Napnak utat adva a horizonton kitágította a rést, s egy sóhajtással elnyelte a forróságot. Az éj bársonya fennkölt méltósággal átvette a hatalmat.

A kenu némán állt, a test mozdulatlansága lehorgonyozta, innen már út nem vezetett sehova. Szélcsend volt. A táj álmosan, gondterhelten hunyorgott, lecsukódó szempilláit kisebb-nagyobb sikerrel próbálta nyitva tartani, nehogy lemaradjon valamiről.
A pici fejfák már javában szenderegtek, a szellemek rájuk borultak, s pihentek, a templomtorony komolyan figyelte az alvó sereget…

De nicsak! Halk moraj! Lábujjhegyen pásztázott az ég.
Ki az, ki a csendet megzavarja?
Az égi radar sürgés-forgást észlelt, a víz morcosan – hisz' már aludni készült – erőtlenül ide-oda sodorta a gyönge hangfoszlányokat. A felvillanó fények apró csillagocskákat rajzoltak a csónak fölé.
S jaj, az alkony szentéjében a bájos tüllszoknyás tündérek sertepertéltek, valamiben settenkedtek. Suttogó csacsogásuk kedves melegséggel simította végig a hideg testet, majd varázspálcájukkal megemelték és óvatosan a Tó felszínére helyezték, a test nem süllyedt le, könnyedén lebegett, a víz gyöngéden átölelte, karjaiba zárta, s néma csöndességgel kilépett vele medréből és óvatosan partra tette. Az alig hallható csobbanás, majd a test tompa huppanása egy pillanatra sem törte meg az éj neszét.

***

Egy árnyék zuhant a hintaágyra, a szempilla felnézett, majd visszahuppant.
– Hahó! Ébresztő! Anna! Jön velem motorozni? – szólt egy kedves hang, majd enyhe rázást érzett a vállán .
– Anna! Ébresztő! Jöjjön felviszem a mellvédhez!
Óvatosan felpillantott, a fény erőszakosan nyomult be a résen, a szeme azonnal visszamenekült a sötétségbe, s újra próbálkozott. Amikor sikerült teljes kerekséggel kinéznie, zavartan felült, s megigazgatta vörös tincseit.

– Picit elaludtam.

– Semmi baj, csak gondoltam szólok, hogy az Apátság felé van dolgom, s felviszem.

– Köszönöm, két perc és itt vagyok!
Felfutott a lépcsőn s pár pillanat múlva már kis bőrdzsekijében visszafelé szedte a lábait.
Péter – kedvenc pincére – már ott feszített büszkén a gép mellett-.
– Jaj de szép! – suttogta, s régóta várt izgatottság futott végig testében, még sosem ült motoron, pedig titkon mindig vágyott rá, hogy a piros csoda egyszer felengedi a hátsó ülésre. De ez az ötlet megszületésekor is már halott volt.
Amikor a motor mellé ért, késztetést érzett, hogy azonnal megérintse, de mégsem tette. Annyira kecsesen állt a parkolóban, mint egy balerina, s ahogy a sisak ráült lazán a formatervezett ülésre, mint egy nő a díványra. Hát igen! Elképesztően szép látvány.
Péter rátette a sisakot, s már nyomultak is az aszfalton. Boldog volt! A sebesség erőt adott neki. Új reményeket fújt arcába a szél. Habzsolta az érzést. Futottak az érzelmei szélsebesen a fák között. A 2 henger, ezer köbcentivel repítette új vágyai felé.

– Csodálatos! Csodálatos! Csodálatos! – ujjongott a szíve, s bilincseit egy laza mozdulattal ledobta az út porába.

***

A partra vetett test megrezzent, a hűs hajnal rózsákat rajzolt orcájára, kábultan felült, a lélegzetét viszontlátta a homályba, megpillantotta szemben a túlparton a kápolnát, s felcsillant a szeme:
– Akkor ma megnézem – s mosoly futotta be megviselt arcát, a szíve egyre hevesebben dobogott, mert e varázslatos Tó partján, a harmatos fűben új életre lelt.

E gyönyörű őszi napon, mikor a Balaton is már csak árván kacsingatott, s csókjait is csak óvatosan szórta ki a partra, a nő újjászületett, segített neki ebben egy távoli Tó valahol az Alpok öreg lábainál.

(Milyen jó is lenne, ha a csoda mindig segítségünkre sietne, s elringatna…csak pár pillanatra…de kell hozzá egy: Tó!)