Diáksztori, avagy puskázás a XXI. század elején

Ami alább áll, már legenda! Ne kérdezzétek az iskola nevét! Se azt, hogy kik voltak ott! Nem válaszolok. De ha megkérdezitek: „ez tényleg igaz?”, akkor én azt fogom mondani, hogy „az utolsó szóig”.
Mert én is ott voltam! És láttam! És míg élek nem felejtem!

Amit tudni illik: a H… középiskolában a termünk az épület földszintjén helyezkedett el, a belső udvarra néző ablakokkal. Közvetlenül a miénk mellett volt az évfolyam másik terme! És volt egy tanár, titulusát tekintve az osztályfőnökünk. Öreg rókának képzelte magát, amiből az öreg még igaz is volt, a róka meg csak akkor, ha a kilövéséről álmodoztunk. És hiszem, hogy az ő hibája minden, ő kényszeríttette ki ezt a háborút!
Szokása volt, hogy az anyagtan dolgozatot előbb megíratta a szomszéd osztállyal, majd közvetlenül utána velünk, ugyanazokkal a kérdésekkel. Persze szünetet nem tarthatott, mert akkor utánanézhettünk volna a válaszoknak. Igazságtalan és erkölcstelen! Egy diáknak el nem idegeníthető joga van a szünethez! S a diák, mint korunk büszkesége, fajának legfejlettebb fajtája, rendelkezik AZ ösztönnel, mely folyton hajtja, űzi őt, hogy a házirendet áthágva, valamilyen módon kiutat találjon e kelepcéből.

Becsöngettek. A két kiválasztott ember már megvolt. Sorsot kellett húzni, annyi jelentkező volt. Feszült várakozás, halálos csönd. Majd felbukkan az osztályfőnök a folyosó végén, elmegy a termünk előtt, és bemegy a szomszédba. Ebben a pillanatban kivágódik a mi ajtónk, két hősünk végigfut a folyosón, fel a lépcsőn, át a tanári előtt, le a lépcsőn, ki a belső udvarra, és megállnak a szomszéd terem nyitott ablakai előtt. Toll, papír és fül.
Első kérdés… beton osztályozása… második… falazóblokkok… B52… kisméretű tömör tégla… Majd egy pillanatnyi szünet, addig van idő kicsit lerázni a remegő kezet, letörölni egy verítékcseppet a gondterhelt homlokról, gyors pillantást vetni a terepre… és meglátni a sarkon éppen beforduló igazgató alakját. A papír egy szempillantás alatt tűnik el a pulóver ujjában, a tollat meg úgy elrendezték, hogy a mai napig nem tudjuk hová tűnhetett. Mire az igazgató odaért, embereink már bociszemekkel bámulnak rá, és kérdő tekintetükben ott tükröződik a megvetés minden szabálytalanság és komiszság ellen. Ők most jó fiúk!
– Hát maguk meg mit csinálnak itt? – bődül el az igazgató, de a szája helyett csak az a vastag tömött bajusza mozog, ami ezerszer volt már poén tárgya.
– Csak levegőzünk! – szól a válasz olyan természetes hangon, hogy még az igazgató is elbizonytalanodik: „Á, persze, hisz mit is csinálnának itt? Bizonyos, hogy csak levegőztek.”
Ekkor azonban a nyitott ablak felé tekint, és szemében valami alattomos gyanú villan fel.
„A küldetés elbukva, vége mindennek, kirúgnak minket!”
– Csak nem hallga…
– Tanár úr, és mikor kapjuk vissza a tavaly elkobzott kártyáinkat? – egy utolsó szalmaszál.
– Mondtam már, hogy csak érettségi után, ha ugyan eljutnak odáig! – szól a kissé ideges válasz.
– Jó csak, mert olyanokat hallani, hogy már meg sincsenek…
– Na, takarodjanak már órára! Rég becsöngettek!

2 órával később gyászos hangulat uralkodott a teremben. Egyrészt többen aggodalmuknak adtak hangot, mely szerint feltűnő lesz, hogy mindenki csak az első három kérdésre tudott válaszolni. Igaz, arra hibátlanul. De ami igazán zavart mindenkit, hogy rájöttünk: ez így nem fog menni.
A kupaktanács összeült. Ennél tovább nem is nagyon jutott, mert senkinek nem volt ötlete. Az a vén kurafi csak kifogott rajtunk végül. A felismerés szörnyű volt. És akkor! Mikor már mindenki feladta, mikor már kezdett szétszéledni a tanács, mikor valahol, a tanári egyik kis szobájában egy bajuszos direktor kétségbeesve forgat fel mindent, bizonyos kártyapaklik után, akkor egy hang döfi szíven a tanácstalanságot:
– Apám a hétvégén vett egy ütvefúrót!
Őrültség. Lehetetlen. És csak állunk, próbáljuk felfogni a szavak jelentését. Egymást nézzük, és a falat. Nem sikerülhet! De talán mégis, ha… Átfúrni egy falat? Kizárt. Ezért tényleg kirúghatnak! Mindamellett zseniális ötlet.
– Na, mit mondtok?
Erre mindenki egyszerre kezdett bele:
– Nem lehet…
– Böszmeség…
– Különben megbukunk…
– Hülyék vagytok!
– Mikor kezdjük?
– Én ebben nem veszek részt!
Újra csönd. Néhányan a fejüket rázzák, mások már eltökélt arccal tervezgetnek.
– Ha csináljuk, akkor együtt csináljuk. Mindenki benne van, és mindenki befogja a pofáját! Senki nem tudhat róla!
És akkor, azon az októberi délelőttön, a H… középiskola kis termében, megismétlődött az a 300 éves történet, amikor a magyar rendek életüket és vérüket ajánlották fel Mária Teréziának.
– Legyen!
– Csináljuk!
– Basszátok meg! Ha lebukunk végünk, de benne vagyok! Basszátok meg!
– Mindenki?
– Mindenki bassza meg!
– Nem úgy!
– Holnap gyakorlaton lesz a másik osztály!
– Örültek vagytok!
– Te nem vagy benne?
…halálos csend. Majd egy cérnavékony lány hangja:
– De csak értetek!
– Hadd szóljon!

Másnap kicsit gyanús volt a portásnak, hogy egy diák miért szerszámosládával jár iskolába, de inkább nem tette szóvá. Rég hozzászokott már a közeghez. Arra a két tanulóra, akik egy komplett hifi tornyot cipeltek végig az aulán, már rá se nézett.
9 óra 40 perc: kicsöngetnek a második óráról.
9 óra 41 perc: a teremben már lázas készülődés folyik. Az egyik osztálytársam olyan erővel tépte le a lambérialécet a falról, hogy az 3 részre törött.
– Te állat, ezt még vissza is kellett volna rakni!
– Ja tényleg! Hát majd szerzünk a másik teremből.
És végül előkerült a kicsike! Egy jó öreg Black&Decker! Majd fél méteres, a fém részek még újonnan csillognak, a fúrófej maga, mint az öklöm!
9 óra 42 perc: a hifi beüzemelve.
És eljött a nagy pillanat!
9 óra 44 perckor egy harsány „baszni bele, szól a zene!” kiáltásra teljes hangerőre pörgetik a hifit, és a dübörgő kemény rock harsány háttérzajaként felüvölt a fúró is. És ahogy a ritmus szól, úgy mélyül ellenállhatatlanul a lyuk a falban, és úgy élednek reményeink is újjá. Még a végén meg lesz ez az anyagismeret!
A lyuk készen áll! Már a diktafonból kiszerelt mikrofon is előkerült és nagy megelégedésre pont belefért a lyukba. A megkönnyebbülés és a harsány nevetés azonban elnyomja a becsengetés hangját.
9 óra 54 perckor kétségbeesett kopogás az ajtón. Közeledik a tanár. Az idáig kinn őrködők döbbenten állnak a feltáruló ajtóban.
– Jézus Mária! Elvesztünk!
Ahol reggel még lambéria volt, most egy jó másfél centis lyuk tátong a falon, a kitépett deszka helyén a csupasz fal; a padló, a fúró és aki fúrt csupa por, még a levegőben is vágni lehet. De idő már nincs takarítani.
A fúrót, úgy ahogy van, visszatették a tartóba, majd az egyik pad alá becsúsztatták. Ablakok kitárva, hogy legalább egy kicsit tisztuljon a levegő. A lyuk elé meg egyszerűen csak felragasztottak egy fehér géppapírt cellux-szal. Nevetséges…
Mint a jó gyerekek ülünk és várjuk a végzetet. És meg is jelenik az ajtóban. Majd megindul a padok között, és ahogy elhalad mellettem… megcsapja orromat a kocsma szívbódító illata. Négy táskából háromba rúgott bele, amíg elért a tábláig. Majd csak áll ott. Mintha észrevett volna valamit. 30 ember sápad el egyszerre. Aztán a tanár is. Szemét elhomályosítja a borgőz és a por. Megrendülten áll az asztala előtt, majd kezeivel lassan előrenyúl, megérinti, s lágy mozdulattal végigsimítja az asztallapot. Mert ahogy az októberi nap minden erejét megfeszítve a júliusit igyekszik idézni, sugarai fényes csíkot vágnak a terem koszos levegőjébe, és az ablak keretét a tanári asztalra vetítik… és azon a szent, diákmegváltó helyen megáll a keze:
– Ez itt egy vetett árnyék!
Majd ahogy jött, éppoly hívatlanul és bizonytalanul, kitámolyog a teremből, és aznap már vissza se jött!
– Ez megint részeg volt!
– Mekkora mák!
– Mondtam, hogy jó fej. Szeretem, na!
– Seprűt, szeget, kalapácsot, valaki meg szerezzen egy lambéria lécet!
– Sikerült!

Valóban sikerült. És az a lyuk ott van még ma is a falban! Tudom, mert én is ott voltam! És láttam! És míg élek nem felejtem!