„ … Nem hittem a – most már – barátomban, de megmutatta, hogy érdemes bízni még az emberekben…”
Részlet Tomphyn összerő coror nyugdíjba vonulásakor elhangzó beszédéből
I. sz. 6685
Nem éreztem túl jól magam. Fogalmam sincs, miért.
A fejem fájhatott, de hogy miért – na, ezt nem tudtam. Ismételten: fogalmam sincs. Nem baj!
A fejfájás ellenére ma este a többiekkel elmegyünk egy kicsit mulatni… Bár holnap arra a konferenciára el kellene mennem – vagy mire, de nem számít. Kinek van kedve Izlandra menni? Senkinek. Egyszerűen csak süttetni szeretném a hasamat a napon. Ilyen szép időben ez lenne a minimum. Mégis északon kell senyvednem holnap és holnapután is. Ilyen az élet.
Azt nem értem mondjuk, hogy miért pont engem választottak ki? Sokkal egyszerűbb lett volna egy katonai újságírót traktálni az utazgatással. Egyszerűen csak az „Aranysas”-nál*1 vagyok cikkíró, nekem ennyi elég. Nem szeretnék a csúcsra törni.
Mégis elmegyek. El kell mennem. Repülőjegy, szállásfoglalás… minden megvolt már. A főnök is szívélyesen engedne el, de egyáltalán nincs kedvem. Igazából mondhatjuk, hogy nem is szívélyesség az, amit ő csinál. Ha visszaemlékszem az irodájára…
„- Gratulálok, magát húzták ki a kalapból.
– Hogy? Miért, mi ez?
– Egy repülőjegy oda-vissza Izlandra, hogy Keflavíkon egy új repülőgéptípus tesztrepülésén ott lehessen.
– Mi az, hogy én, Márker Félix megyek?
– Fiam, elég az értetlenkedésből! A NATO bázisára megy. Nagy megtiszteltetés, és ha kell, ezt vegye parancsnak! – Nyugalom, csak vicceltem.
– Akkor mehet helyettem más?
– Nem, dehogy! Név szerint van minden. Magának ez egy soha vissza nem térő lehetőség. Nemzetközi szinten is megismerik.
– Ezt hogy érti?
– A NATO egy sorsoláson döntötte el, hogy ki legyen az, aki ír egy cikket az új csodáról. Állítólag áttörést jelent a hajtóművek terén. Ezt nem hagyhatta ki.
– A nevem hogy került a kalapba?
– Volt egy listájuk, amit különböző újságok szerkesztőitől szereztek be. Magán kívül még ketten pályáztak innen.
– És ők?
– Mi az, ennyire nem örül neki?
– Dehogynem, persze, csak éppen kicsit váratlanul ért.
– A jó újságírónak mindig készen kell állnia a nagy sztorihoz!
– Mikor utazom?
– Hogy mikor? Már holnap! Két nap múlva pedig már várom a cikkét!
– Két nap… egy… micsoda!? Ma pakoljak?
– Nem kell sokat. Kétnapi ruha és kész. Az szinte semmi.
– Azért nem ártott volna előbb szólni…
– Minket is csak most értesítettek.
– Nagyon köszönöm… Természetesen megyek.
– Ez esetben: jó utat, és ihletben gazdag két napot!
– Köszönöm…”
Mondhatni „majd” kicsattanok a boldogságtól. Elmenni? Most? Mikor pont nincs kedvem? Ilyen igazságtalan az élet? Pont engem kell így szívatni?
Ilyen az élet. Erre csak ennyit tudok mondani. Utazni… kinek van kedve!?
Inkább megpróbálom értelmesen eltölteni ezt az estét.
Egy kis kocsma… nem is tudom. Amilyen a formám, nem nagyon szeretik, ha az ember bent dohányzik. Aránylag egész kultúrált hely lehet. Meglátjuk, bemegyek…
Bent sem olyan rossz. Uh… most látom csak, csajok is vannak. Az az alacsonyabbik hogy kacérkodik mindenkivel, aki belép. Ezt nem olyan nehéz kiszúrni. Látszik, hogy csakis rám vágyhat… Meglátom, mit tehetek.
Megszólítom az egyik figurát a pultnál, hogy ismeri-e azt a két lányt annál a hátsó asztalnál.
Természetesen ismeri. „De jó!” Persze megpróbálok minden információt kiszedni belőle róluk.
Nem lehet túl vagány a srác. Három sörrel a kézben indul el feléjük, majd miután leteszi az asztalra hozzájuk a söröket, jön máris vissza. Ahogy elnézem velük lehet. Mindent meg kell tudnom róla is.
Bemelegítőnek meghívom valamire. Nem rest, két vodkát kér, amit azonnal fel is hajt. Természetesen vele iszom.
Elmondja, hogy ismeri mindkettejüket, aránylag egész jól. Ennek megörülök, mert ez még előnyömre válhat. A két vodka után kicsit jobb is a kedvem. Rajta meg sem látszik. Vicceltem vele, de aztán mondta, hogy bemutathat, ha akarom. Természetesen „igen”-nel válaszoltam.
Hálából meghívom megint két vodkára – szinte filléres kiadás volt -, de én is iszom. Egyre jobb a kedvem, sőt új barátomat elkísérem a csajok asztalához.
Szépen, udvariasan bemutat engem. Még a nevét sem tudom jótevőmnek, mire két másik nevet vések az eszembe. Erzsi és Julianna.
Erzsi csodás lány. Egyszerűen elbűvölő. Majdnem minden jó rajta. Fenék, mell… egyszerűen csodás. Csodás kincs is, ha nincs barátja. De „sajnos” megtudom, hogy éppen most vannak úgymond: válófélben. Akármily nagy örömmel hallom, mégis rájövök, hogy egy ideig hanyagolni kell nála a nyomulást.
A barátnője sem kutya azonban. Azt hittem, hogy Erzsi kacérkodásból néz meg mindenkit olyan hosszan, aki bejön, pedig nem. Pontosan Julianna ellentéte. Természetesen nem csúnya, hanem inkább jellemileg. Sokkal nyitottabb, mégsem tudom meg, hogy van-e barátja, vagy sem.
Barátomat, akinek a nevét még most sem tudom, félrehúzom, hogy újra a segítségét kérjem. Még két vodkára meghívom, csakhogy segítsen. Segít is. Elmondja, hogy nagyon jó barát Julianna, meg ilyen hasonló hablatyok… tudjátok, bla-bla… se vége, se hossza. Talán meleg ez a srác!?
Valójában nem tudom meg, hogy van-e barátja, vagy sem, de azért még egyszer meghívom. Én is iszom – természetesen. Ilyen hangulattal már az sem számítana, ha totál beégnék a két csaj előtt. Hálából „a barátom” felé nyújtom a jegyet és a szálláslapot, amivel Izlandra mennék.
Megtudom, hogy ő is újságíró, csakhogy ő a „Kaliber”-nél*2. Ilyen alakból nem nézném ki, hogy minden héten vagy hónapban újabb és újabb fegyvermárkákat és típusokat mutat be. Szimplán csak melegnek nézem két ilyen csajjal az oldalán és zéró akarattal.
Miután odanyújtom neki a kellékeket, szabad utat érzek a lábam alatt, de aztán egy kéz ránt vissza. Ő az. Nem érti, hogy mit adtam neki oda. Fogalmam sincs, miért, nem magyaráztam el neki ezt a gesztusomat. Jobb is így, legalább 2-3 percig kifújom magam, mielőtt odamennék az asztalhoz.
Miután mindent elmondtam, együtt megyünk az asztalhoz. Ő Erzsit hívja el, mintha csak szeretne valamit tőle. Hát így állunk!? Értem a logikáját. De mit számít már? A tömör igazság az, hogy ő elvitte az alacsonyabbat magával, míg engem és Juliannát egyedül hagyott. Egyáltalán nem bánom, hogy odaadtam a jegyem, meg mindent. Amúgy sincs kedvem menni. Inkább Juliannára figyelek…
„- Félix, hogy kerültél ide? – Mármint nem szoktalak látni errefelé.
– Hát ja… nem, csak most sétálgattam egy kicsit, aztán betértem ide. Láttam, hogy biztosan megéri, legalább a társaság miatt.
– Igen, azért mindig érdemes. Hál’ Istennek itt nem lehet dohányozni…
– Nem!?
– Nem. Ritka az ilyen hely. Talán pont ez teszi hangulatossá.
– Az sosem árt. Szerencsére kevés a részeges alak is.
– Ez nem kocsma.
– Tudom, tudom, azért mondtam.
– Amúgy merre laksz? A közelben?
– Áh, dehogy. Kicsit messze. Csak tudod, apróbb ügyek ide húztak.
– Azt mondtad, hogy sétáltál.
– Utána – de ez egy hosszú történet.
– Értem…
– A barátodat hogy hívják?
– Amelyik bemutatott?
– Igen. Nem mondta meg a nevét.
– Konstantin.
– Érdekes figura.
– Tudom… láttam, hogy fizettél neki pár italt. Nem ingyen csinálta.
– Hát… Ért a kizsákmányoláshoz.
– Miért akartad, hogy bemutasson?
– Hogy?
– Hogy Konstantin bemutasson?
– Ja. Nem is tudom. Talán megfogott a társaság.
– Megfogott a társaság!? Ahogy kintről is?
– Jaja. Nem kérsz valamit inni?
– Nem, nem… Ma még vezetek.
– És a sör?
– A sör csak Konstantin kedvéért van itt. Így hangulatosabb a beszélgetés, bár én kifejezetten utálom a sört.
– Miért három? Akkor miért nem csak egy?
– Hosszú, kicsit bogaras.
– Meghiszem azt.
…
– És, hogy állsz a holnapi nappal? Nehéz lesz?
– Nem tudom még. Majd kiderül… Miért?
– Csak arra gondoltam, hogy…
– Hogy?
– Mit szólnál levezetésképpen egy mozihoz?
– Nem tudom, lehet… Bár még nem biztos.
– Mikor lesz biztos?
– Nem tudom még.
– Tudod mit…
– Bocsi, ha kicsit faragatlan vagyok, de van már barátom.
– Tudom, tudom…
– De úgy…
– Ja. Értem.”
Micsoda félreérthetetlen mondat és sikerül félreértelmeznem. Szép – erre csak ennyit tudok mondani. Megkeresem gyorsan Konstantin cimborámat, és megkérdezem, hogy miért nem mondta el ezt az infót. Előtte azért megiszom ezt a pohár sört, ha már négy kört fizettem neki – vagy hányat?
Egy-két percig még elüldögélek itt, nehogy az legyen, hogy gyorsan itt hagytam, aztán két lábbal repülök – mondhatni. Nem érdekel már ez az egész este…
Egyébként mondták már nekem, hogy négy vodkára rossz a hirtelen sör? Nem? Most már tudom. De mindegy… Lesz ami lesz. Hol lehet az a Koni, vagy Konstantin – vagy ki?
Miközben felállok még egyszer Juliannán nézek keresztül, majd újra eszembe jut, hogy milyen is volt, amikor beléptem ide. Minden vidám… – most már érdekes. Julianna ugyanolyan, mint a beszélgetés elején. Ugyanúgy néz, ugyanúgy néz ki… Vagy az Erzsi volt!? Nem is tudom már. Úgy látszik, nem igazán izgat már az este, ha már az elejéről is kihagy az emlékezetem.
Elmegyek a mellékhelységbe, ott nem találom Konstantint. Hogy is találhattam volna? Hiszen Erzsivel ment el – állítólag – csak beszélgetni. Persze… Ha eszénél lenne a srác, meg is húzná útközben. Egyszerűen biztos kicsi neki, vagy mit tudom én…
Sehol sincsenek. Egyszerűen megáll az eszem. Hogy lehetek ilyen peches? Két aránylag jó csaj – és mindegyik foglalt. Akkor meg mit keresnek itt, főleg egy meleggel? Biztosan a pizsipartit beszélik meg. „Még hogy a társaság miatt jöttem be!” – persze. Mintha olyan jó lenne.
Hogy is van az a szám? „Nem számít már, hogy hajnal hol talál rám!…”*3 Fogalmam sincs, hogyan is jutott eszembe. Talán azért, mert… várjunk csak! A zenegépben nem ez megy véletlenül? Akkor már mindent értek.
Elmegyek innen… ha meg találom a srácot, ha nem! Micsoda beteg ötletem, hogy az utolsó napomat elrontom… Minek is utolsó? Két nap nem a világ…
Inkább hazamegyek és megnézem, mit tehetek még, hogy ne legyen az estém elfuserálva. Józan jellem… Kinek kell? Hazamegyek és kibontom azt a néhány bacardit… Minek is ennél több? Nő? – csak a baj van vele.
Igen, így lesz…
…
Alig néhány lépés és mondhatom: „otthon, édes otthon!” Vár az ágyikó, meg a könnyed tévénézés. Iszom a holnapra és a vigadalomra. Egy-kettő… Négy… el is fogyott volna!?
Nem számít! Ágyikó, kedvesem… fürdés nem kell – minek nekem? Úgyis szaglok még a parfümtől. Reggel úgyis korán kell kelni, hosszú útra megyek… ráérek akkor fürödni, nem kell elsietni mindent…
…
De szép reggel! Majd kicsattan minden. Milyen éhes vagyok, pluszba még kapar a torkom. Milyen rossz ébredés – mondhatom a „szép reggel” – után. Mindenem sajog. Mennyit sétálhattam? Mennyit ihattam? Mindegy…
TE JÓ ISTEN! Már kilenc óra!? Egy óra múlva indul a gépem! Gyorsan, pakolás… Mindegy… nem kell ruha. Kaja sem, majd a gépen – ha lehet!
Mi lesz a fürdéssel? – Az lesz, hogy gyors lesz… Olyan 10 perc és végeztem is. Nem is volt rossz. Olyan 30 perc, mire kiérek a reptérre, szóval olyan 10 percem van még, ha még a gépre is fel akarok szállni. Csodálatos, mondhatom.
Nem baj, elég egy kis hátizsák is… bele alsó, meg fogkefe és kész. Ennyi elég. Rohanok, rohanok a házból ki… miért kell nekem a negyediken lakni!?
Taxi??? Nincs egy darab sem. Tegnap kellett volna megrendelni. Most már mindegy, nem számít. Gyorsan, siessünk! Menjünk metróval – nem is vagyok olyan hülye!
Metró… még 10 perc… nem baj, futok. Gyorsan, útlevél… ajaj… nincs itt az útlevelem. Nem baj, majd kimagyarázom*4. Itt a kapu, már csak a jegy kell. Mi sem egyszerűbb. A kabátomban van, egy perc.
…
TEGNAP!!!
Jaj, most mi lesz? Teljesen elfelejtettem a jegyem. Olyan hülyén érzem magam, hogy ilyen nincsen. Az emberek is furcsán néznek rám – nincs útlevelem és jegyem. Ja, meg a szálláskártyámat is elajándékoztam. A ***** életbe! Tudtam, hogy nem megyek Izlandra.
Hogy lehetek ennyire idióta!? Egy tök idegennek odaadtam a jegyem, meg szinte mindenemet! Hogy is hívják? Koni? – Ne… az egy női név. Arra pedig tisztán emlékszem, hogy férfi.
Hogy hívhatják? Kevin? – kizárt. Károly? Nem hiszem. Ko… valamilyen ko-s… Nem igaz! Még a nevére is alig emlékszem. Julianna megvan és Erzsi is – a két *ibanc, akik miatt elment a jegyem. Hogy lehetek ilyen marha!?
Hogy lehetett az a Ko – valami ilyen szemét!?
Ennyi volt. Felszállt a gép. Ennyi lett volna 10 perc? Még pont beértem volna, még kényelmesen le is ülhettem volna – de most már mindegy. Lehet-e ez egyáltalán mindegy!?
Mit fog mondani, ha megkérdezik, miért ő ment? – Ne… mondhatja, hogy megbetegedtem, vagy ilyesmi. Eszem megáll. Én miért nem tehettem volna meg, hogy valóban megbetegedem? Mennyivel egyszerűbb lett volna!*
Nem kell holnap elmennem „mulatni” – meg hasonlók és kész. Egy egyszerű mondat: beteg vagyok. Ennyit nem tudtam kinyögni… Milyen marha vagyok…
*1 Egy többnyire repülőgépekkel (és különböző járművekkel) foglalkozó magazin.
*2 Egy fegyverekkel foglalkozó magazin.
*3 Tankcsapda – Be vagyok rúgva
*4 Természetesen hatalmas hiba útlevél nélkül elindulni…