„ …A munkások élete a munka, nem a latolgatás. Egy életunt és szakmailag kegyvesztett szaki mit érne számunkra? …”
Egy, a Munkahelyi Pszichológia (MuPsz) 2087-es értekezletén elhangzott kikiáltás indoka
I. sz. 2087
Berknek nem volt felhőtlen gyerekkora. Hamar rá is szokott mindarra, amit mi káros szenvedélyeknek hívunk, csupán egy kicsit vastagabb cukormázzal volt mindez bevonva.
Szakiskolába tanulta mindazt, amit később szakmának hívhatunk. Szinte kitűnő eredménnyel végzet, csupán a humán tárgyakat nem szívlelte. Nem is volt rájuk szüksége. Hamar kitanult mindent. Végül legalulról kellett kezdenie. Rakodómunkás volt, majd előléptették különbözőbb posztokra. Ennek a láncolatnak a kereke a szerelőknél akadt meg. Több évig munkálkodott így a Földön.
Hétköznapi ember volt, minden áldott nap kelt, és dolgozott. Néha több tíz órákat is, megállás nélkül – jó munkaerő volt, szinte tökéletes előélettel.
Magánügyei érdekesen alakultak, igazi nőfaló volt. Nem hitt a sikertelenségében sosem. Vakmerő és belevaló srácnak mondtuk volna, ha fiatalon láttuk volna. Az iskolában is nagyon vidám volt az egész osztályával egyetemben.
Már 15 évesen átesett mindenen, amin egy biológiailag még éppen hogy érett egyén át akar esni. Nem jelentett számára semmi sem akadályt. Gond nélkül beszélt bárkinek szinte bármiről, bárkiről. Kihasználhatta ezt, és meg is tette. Egészen 22 éves koráig nem esett nehezére a nőkkel való kapcsolat. Aztán a munka kezdte elvenni minden erejét.
Napi 12-16 órákat dolgozott – a nap végére már a talpán is alig állt. A korban nem volt jellemző a hétvégéken esedékes pihenőnapokat igénybe venni, így mondhatjuk, 5-10 év alatt dolgozott annyit, amennyit egy 40-45 éves ember. Ez mégsem volt neki elég.
Nem fizették rendesen, ahogy egyik munkást sem a történelem során. A munka iránti igényét tetézte ez, hiszen csak ezzel juthatott pénzhez. 22 évesen már napi egy doboz cigarettát füstölt el. Állandóan ideges volt, talán emiatt is tűnt el az a bizonyos sármja, amivel szinte mindenkit letaglózott. Egyszerűen beleunt az életbe, és már csak az élvezetekért hajszolta azt.
Kielégíteni az alkohol és a cigaretta tudta már csak, a nők ugyanis eltünedeztek mellőle. Elkeseredést és nyomort érzett, hiszen ez tűnt fel neki legelőször. Dolgozni viszont továbbra is dolgozott.
Csak a kétes eszközök tartották életben, mégis 100%-osan munkálkodott továbbra is, ami feltűnt feletteseinek. Végül jelölték a munkahelyén az egyik űrhajón való javítások elvégzésére. Lassan megszokta ezeket az addig alig látott gépeket, monstrumokat, majd építésüknél is segédkezett.
Később részese volt korának legnagyobb szabású építésén, aminek az volt a neve, hogy Diána.
Miután éveken át dolgozott a megépítésén, jelölték újra – mert ismételten jól dolgozott, mondhatni kifogástalanul. Művén lyukadt ki, ám ekkor már közel 30-35 évesnek látszott.
Teste megsenyvedte az életet, elcsigázott tekintetén csak úgy burjánzottak a ráncok, melyek aztán tovább mélyültek. Napi két doboz cigit is elszívott, ha tehette, azonban meg is lett az eredménye ennek. Egy szűrővizsgálaton tájékoztatták, hogy fel kell hagynia mindennel, amit eddig művelt – természetesen a munkán kívül.
Miután útjára indult a Diána, megtudta, hogy bizonyos mennyiségű élvezeti cikket is pakoltak, hiszen a szolgálat alatt szüksége van mindenkinek hasonló dolgokra.
Nem volt túl boldog, mert képtelen volt eldobnia előző életét. Évek alatt évtizedeket öregedett, sőt néha napról napra meg lehetett volna mondani róla, hogy senyvedt és poshadt arca újabb éveknek futott elébe. Teljesen lesoványodott, persze ereje még mindig megmaradt. Izomzatát mindig használta, napról napra, ám csontjai teljesen kilátszódtak.
A történetének végeredménye egy életunt ember volt, aki egyben talált menekülést, a további munkában. Hogy élete szebb legyen a hasznos helyett, csodára volt szüksége, de sokáig nem kapta meg.
Diána csodás hajó volt, persze ő ezt tudta is. Ott volt szinte minden csavar elhelyezésénél, továbbá az orvosi helységeket is tudta, mire valók, mire képesek. Egy nap felkereste – körülbelül miután egy évet lehúzott már a hajó fedélzetén.
– Nővér – mosolyodott el a szép Nom láttán, mire az csak biccentett egyet.
Látta Nom, hogy bizonyára egyedül akar maradni, mégis nem értette, hogy miért jött Berk éppen az orvosiba, ha egyedül akar maradni Diánával. Szenzorai a hajó minden részén képesek voltak hasonló vizsgálatokra, itt csupán pontosabb és precízebb eredményekért volt célszerű kivizsgáltatni valamit. Nom gyorsan elhagyta a kabint.
Berk végre egyedül maradt Diánával, aki/ami szolgálatára állt.
Az eredményekből csupán vészhelyzet esetén árulhatott el bármit külső szemlélő számára, de ilyen esetekben is csakis nagy általánosságokat.
– Nem kétséges – magyarázott Diána, majd újabb megerősítő vizsgálatokat hajtott végre.
– Mi az eredmény?
– A diagnózis nem teljes, pusztán részleges. Néhány kérdésre van szükség.
– Essünk túl rajta!
– Mióta dohányzik? – kezdett neki Diána.
– Körülbelül 10-13 éve.
– Szokott köhögni? Szárazon, esetleg nedvesen?
– Igen, mindkettő.
– Érez fáradságot, ha munka közben lélegeznie kell szünetek nélkül?
– Igen.
– Felesleges több kérdés… A diagnózis tüdőrák, áttétes. Lehetne műteni, de három-négy éven belül gégerákban halna meg – ha az elsődleges műtét sikeres lenne is, a további a túlélési rátája 35 évesre alig fél százalék. Sajnálom – mondta szintetizált sajnálattal.
– Na, mindegy! – nézett fel Berk. Egy cseppet sem rendült meg a hírek hallatán. Már sejtette, hogy nincs valami rendben, sőt tudta is, hogy így lesz.
– Továbbítom a kapitány felé az eredményeket…
– Ne! – kiáltott fel.
– Ez a szabály. Halálos betegségben szenvedőkről a hajón azonnali értesítést kell küldeni a kapitány részére.
– Nem baj. Ne tedd!
Diána másodpercekre megbénult, mert képtelen volt a szabályok ellen tenni, mégis valahogy sikerült kibúvót találnia.
– Kegyelmi protokoll. A kérés teljesíthető.
– Köszönöm – rebegte egy pillanat múlva az izgalomtól megszédülve, s máris otthagyta az orvosit.