„ … Válaszok nélkül az ember olyan, mint egy ázott kutya a szakadó esőben – tudja, hogy vizes, de képtelen felfogni, hogy meddig esik az eső…”
Portolouis – Mark Tuklerr
I.sz. 3742
Konstantin bágyadtan ébredt. Hirtelen nem tudta, hol van – ahogy a kísérlet során sem -, mi történik körülötte.
Clar látványa visszahúzta a valóságba, immár az eredetibe.
– Mi történt!? – horkant fel, majd újabb kérdésekkel bombázta Diánát és a muskétást – Mennyi ideig…
– Alig tíz perc volt az egész – nyugtatta meg Clar, azonban tökéletesen ellentétes hatást váltott ki a tesztalanyból ez a mondat.
– Hogy!? Tíz perc? Talán napokat éltem át! – ordítozta kicsit halkan, mert a hangja valamiért nem volt olyan, mint azelőtt. Közben azon fáradozott, hogy kiszabadíthassa magát a hevederek szorítása alól, azonban amaz rendeltetése miatt megakadályozta mindennemű mozgásban és lenyugvásra kényszerítette.
Diána még mindig őrködött a terem belsejében, azonban most egy pillanatra eltűnt, majd ismét visszatért, kicsit zavart tekintettel. Egyre feszélyezettebb volt Konstantin Diánára gyakorolt hatása miatt.
– Az adatokat elemeztem, azonban rengeteg eltérés mutatkozott. Teljesen elütött a szabvány gyakorlattól. A vége felé a határ átszakadt, és a pszipszchis megváltoztatta a gyakorlat lényegét – mondta, de semmit sem értettek belőle.
– Hogy? Magyarul!? – ezt Clar nem értette Konstantin felől.
– Túl erős az álma és az elméje közti kapocs. Nem tudjuk megszakítani mesterségesen.
– Most akkor ez jó hír, vagy rossz? – értetlenkedett Konstantin.
– Inkább érdekes… – majd hozzátette Diána – határozottan.
Konstantin ugyanott volt, ahol addig. Nem tudott semmit sem, semmi értelmet sem talált semmiben sem. Egyszerűen tanácstalan volt, ahogy mindig is. Nem tudta, mi lesz a vége, de hogy érdekes – abban biztos volt…
Alannis toppant Konstantin mellé, aki az immár kiürített ravatalozóban támaszkodott neki a korlátnak, aminek egykoron Tomphyn – még amikor először találkozott vele.
Csendben álltak mind a ketten. Alannis képes volt erre. Minden egyes ember hangulatához tudott alkalmazkodni. Valahogy megérezte, miként is kell tennie, hogy megnyíljanak neki az emberek.
A semmit bámulták. Sokáig tettek így. Konstantin ugyanazt a halk búgást hallgatta, amit kabinjában is hallani szokott, ám Alannis puszta figyelemmel állt mellette. Kérdezni akart tőle, de inkább nem tette meg. Várta, hogy Konstantiné legyen az első szó, ami elhangzik a helységben.
A várakozásban viszont nem hangzott el ez a szó jó ideig. Kénytelen volt mégiscsak megtörnie a csendet a másik félnek.
– Sajnos nem sikerült egyik teszt sem.
– Valahogy sejtettem – mosolyodott el Konstantin. Széttárta karjait, majd így szólt: – Most mi következik?
Alannis ugyanolyan arccal, érzelmektől mentesen nézett még mindig ugyanoda, ahová addig – maga elé. A partnere sem pillantott rá, otthagyta tekintetét az előtte levő kijelzőre, amin gyakorlatilag semmi érdemleges nem volt látható.
Csupa kiírás, néhol egy-egy grafikon, amikből egy szót sem értett Konstantin. Más nyelven íródott jelek cikáztak néha ide-oda, majd újra meg újra feltűnt egy-egy kisebb kép, de valójában semmi olyan, amit meg is érthetett volna.
– Semmi. Elég volt a sikertelen próbálkozásokból. Tomphyn beosztott az ellátó zónába.
– Az micsoda?
– Fák, növények, mini ökoszisztéma néhány organizmussal – oxigénellátás.
– Értem.
Ezután újabb csönd következett, majd hümmögött egyet Konstantin, mire Alannis megkérdezte, miért teszi.
– Az álomban is pontosan ez történt.
– Álomban? – hökkent meg Alannis – Nem emlékezhetsz a gyakorlatra.
– Inkább az álomrésze érdekel.
– Akkor sem emlékezhetnél.
– Nem tudom, nem is igazán érdekel, hogy nem szabadna emlékeznem – vonta meg a vállát – A lényeg az, hogy… – ekkor megakadt – … érdekes volt.
– Milyen gyakorlat – kijavította magát Alannis – álom volt?
– Valami erdőben ébredtem, aztán meg egy falu harcolt valami katonaság ellen. Nem igazán izgattam magam a harc miatt, mert helyette magammal foglalkoztam. Nem tudtam, ki vagyok, meg hasonlók… A furcsa az volt, hogy amolyan álom az álomban érzés volt. Tudod… külön álombeli emlékekkel, karakterekkel. Nagyon durva volt a vége.
– Nem vagyok álomfejtő, mégis azt elmondhatom, hogy nem csodálkozom ezen.
– Min pontosan?
Ránézett Alannis, majd vissza a kijelzőre.
– Hogy nem sikerült. Megjósoltam az elején, de én csak egy pszichológiai támasz vagyok a legénységnek, nem pedig egy tiszt. A protokoll pedig kötelez minden legénységi tagot.
– Nem vagyok a legénység tagja. Ha tehetném, most elmennék – de hová?
– Ezért vagy a legénység tagja – majd kis szünetet tartott, hogy kicsit elgondolkodhasson Konstantin – Húszan maradtak – szerinted, miért?
– Honnan tudjam!? – csattant fel – Nem érdekel! Még azon sem mertem gondolkodni, hogy mi lesz velem, nemhogy másokkal…
– Azért, mert a jelen rossz. Egy-két évre eléldegélhetnek ezen a hajón kényelmesen mindenféle gond nélkül. Összesen egy tiszt és három katona maradt, akik voltak olyan őrültek, hogy eldöntötték, át akarják élni, amit ez a hajó át fog. A maradék egyszerű munkás egy csöppnyi alapkiképzéssel.
Hogy miért? Mert a haza védelme semmi. A haza védelme fantom cselekedet. A Földerő meg tudná magát védeni szinte minden elől – hiszen nincs háború.
– Attól hogy most nincs, még lehet…
– Most nincs. Ez a hajó pedig bizonyára nem egyedi. Háborúra készül, és nem az ellene irányulóra, hanem a saját kis hadjáratára. Csupán egy indokot kerestek eddig.
– Maga nem lelkész!?
– De, mégis követhetem az eseményeket. Bárki, aki csak gondolkodik, beláthatja, hogy nem támad meg egy hatalom egy másikat, hacsak nem tudja, hogy győztesen kerülne ki – jó esetben.
– A történelem vicces… volt olyan, hogy támadásokat körültekintés nélkül hajtottak végre.
– A személyiség vicces… idetoppan valaki a semmiből, aztán pedig az újdonsült kapitány mellé áll, amikor annak szüksége van rá.
– Csak megszántam.
– Ennyi is elég volt. Bemutatkoztál, és amolyan pozitív hatást keltett az egész.
– Mi értelme volt? Semmi. Ugyanúgy tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tegyek.
– A válaszok súlyosabbak. Mindenki célt keres magának. Nekünk pedig túl nagy célunk lett hirtelen. Egy hajó 5%-os legénységével egy világok közti békéért harcol láthatatlanul, megfoghatatlanul – igazából nem tudunk mi sem mit tenni. A lényeg az, hogy készen állunk, talán egy öngyilkos küldetésre, talán a világok megmentésére.
– Nem állunk mi semmire sem készen. Még csak a legénység tagjai sem ismerik egymást. Én is pusztán 4 embert ismerek – és talán így is nagy számot mondtam – egy robotcsajjal egyetemben, aki ott packázik velem, ahol csak tud.
– Diána csak önérzetes. Bejutottál úgy, hogy még mindig nem tudja hogyan…
– Nem is fogja!
Elhallgattak, s gondolataik másfelé terelődtek.
– Az álom… – ekkor Alannisra nézett Konstantin, majd így folytatta – a gyakorlat… – látszott, hogy küszködik a szavakkal, majd feltette a régóta tartogatott kérdést. – Nem érzed úgy néha Al, hogy álmodunk. Egy komplex álom részei vagyunk mind?
– Azért kérdezed meg, mert valószínűtlen, hogy itt vagy, igaz?
– Hát… nem mindennap ugrik az ember 4000 évet – főleg ép ésszel. Sokkal egyszerűbb és bevett azt elfogadni, hogy megőrültem és a kis sárga házikóban lébecolok a társaimmal – azaz veletek.
– Racionális gondolkodás – ritka az őrültek között…
– Ritkább, mint az időutazás? – nézett rá másodszor a beszélgetés során Konstantin Alannisra.
– Persze az álom a legvalószínűbb – mondta ki a valóságot a „lelkész”.
– Ettől tartok én is. Így viszont az a jó a rosszban, hogy ha felébredek, talán egy 4000 évvel ezelőtti napon ébredek, reggel hétkor, szombat reggel, és végül úgy döntök, hogy nem megyek el arra a géptesztre.
– Ha álom az egész, nem is mehetnél.
– Ha álom volna, mettől lenne valóban álom? Amióta a baleset történt, vagy azóta, amióta felébredtem egy ágyon, s egy kórházban vagyok?
– Ilyen részletes álom talán csak kómában lehet.
– Ezt nem akartam hallani – még erősebben támaszkodott a korlátnak Konstantin, majd lábait kényelmesebb pozícióba helyezve folytatta – Ha fekszek valahol… magatehetetlenül – inkább a halál!
– Elgondolkodtál már azon, hogy mi lehet, ha meghaltál?
– Nem nagyon. Nem is akarok. Egyszer kell meghalni – annyi bőven elég. Nem kell többször. Így is nagy a túlnépesedés a Földön – jobban mondva az volt… vagy most is az van!? – bizonytalanodott el.
– Körülbelül egy hete vagy köztünk – aktívan, és valójában semmit sem akartál megtudni a Földről. Miért van ez így?
– Majd megtudok mindent, amikor meg kell tudnom. Nem igazán izgat, hogy mi történt eddig. Akiket ismertem, meghaltak, mások miatt pedig nem igazán érdekel, hogy mi van most a világban.
– Ezt nem mondhatod! Minden gyerek álma meglátni a jövőt…
– A múltat jobban szeretem. Az még gondtalan. Egyébként is, gyorsan elfelejtettük az álom témát.
– Mert nem kell többet ezen gondolkodni – ezt tanácsolom neked. Ha álom, egyszer úgyis vége lesz, bármit is teszel.
– De ha álom, akkor miből gondolod, hogy nem teszek meggondolatlanságokat, nem jelentek veszélyt a legénység számára, Diána számára?
– Semmiből. Nem tudom, hogy mit fogsz tenni. Teszed, amit jónak látsz – általában bízni kell az emberekben.
– Ennyire?
– Bíztam benne, hogy nem pusztítunk le egy világot – és nem tettük meg.
– Van ilyen… de ha tudod, hogy azt hiszem, álmodok, akkor nem félted a hajót tőlem?
– Én nem. Csak Tomphyn. Ő megfontoltabb.
Hirtelen vészriadó kezdődött. Diána hangosan figyelmeztette a legénységet:
– Figyelem, figyelem! Azonosítatlan hajó közeledik. Tiszteket a hídra!
Tisztek híján alig öten voltak a hídon – a három katona, Konstantin és Tomphyn. Egyedül őket érdekelte a közeledő űrhajó.
Diána jelent meg gyorsan a központi kijelzőn, majd ábrázolta a közeledő testet egy-két lebutított forma segítségével. Tomphyn felé fordult.
– Kapitány! – szólalt meg. Nem kis meglepődést váltott ki a jelenlevők közül, ahogy a hajó jelét adta a tisztnek. Elfogadta kapitánynak, pedig nem fogadhatta volna el. – Kapcsolatot próbáltam teremteni, de nem sikerült. Nem válaszoltak.
– Élő képet! – kiáltott Tomphyn, majd meglepődve tapasztalta a néhol hibás képkockák által alkotott adás alapján, hogy feláll a szőr a hátán. – Ez lehetetlen – mondta, de elcsukló hangon.
A helységben mindenki falfehér lett, egyedül Konstantin nem értett semmit sem – szokásához híven.
– Miért, megtalált minket a Földerő?
– Nem – magyarázta Diána. – Ez a hajó még Földerő előtti. Az FKO – Földi Kisegítő Osztag tagja.
– A legendás 52-es rabszállító – fejezte be Tomphyn.
– Valaki elmondaná, hogy miért olyan legendás? – kérdezte Konstantin, mire Clar fordult oda hozzá, hogy megmagyarázza.
– Ez a hajó eltűnt. Hivatalos legendák szerint jóval a hátunk mögött kellett volna lennie, körülbelül ezer galaxisnyira innen.
– Mennyi véletlen… Először egy 4000 éves potyautas, most meg egy legenda – úgy érzem, ebben a hónapban minden összejön, talán még Merlinnel is találkozunk, míg a Mikulásról is kiderül, hogy valódi (ennyi erővel) – húzta fel a szája végét Konstantin, majd egy nevetéshez hasonlítható gesztust gyakorolt, ami nem teljesedhetett ki, mert Tomphyn szólalt meg.
– Nem szép dolog a fosztogatás, de az utóbbi harcokban megsérültünk, és szinte alig maradt alkatrészünk.
– Ácsi! – Konstantin megállította – Nem úgy volt, hogy Földerő előtti?
– Az alkatrészek akkor is alkatrészek. A pont-görbemeghajtóhoz ugyanazokat használják már évszázadok óta. Továbbá a meghajtója biztosan ugyanolyan hajtóanyagot igényelhet, mint a miénk, szóval megérné átnézni…
– Egy szellemhajóra? Ami rabszállító volt? Ez biztosan jó ötlet? – kérdezgette Konstantin, aki immár hátralépett, hogy az időközben kimerevített képkockáról jobban szemügyre vehesse – messzebbről – a legendás „52-es rabszállító hajót”…