„ … Kevesek viselik el saját győzelmük terhét: a többségük lemond álmairól, amikor azok valóra válhatnának. Vonakodnak megvívni a Nemes Harcot, mert nem tudják, mit kezdjenek a boldogságukkal, túlságosan foglyai a világ dolgainak. Úgy, mint én, aki meg akartam találni a kardomat, anélkül, hogy tudnám, mit kezdjek vele.…”
Paulo Coelho
I. sz. 1947 ??? (csak születési dátum)
Ahogy általában a természetes folyamatok – úgy az emberi szervezet is kiszámítható, feltéve ha minden befolyásoló tényezőt ismerünk. A mi esetünkben az adrenalin az, ami különlegessé teszi a pillanatot. Természetesen egyik kutya, másik eb alapon, de azért mégiscsak elmondható, hogy ha nem vagyunk teljesen laikusak saját személyünket illetően, beláthatjuk, hogy mi zajlódhat le valakiben, aki előtt olyan út áll, amit senki sem járt még előtte be. A közember élete is hasonló ehhez a felvázoláshoz, csakhogy az jóval ingerszegényebb. Ami most készül kibontakozni – egyáltalán nem ingerszegény.
A csatába készülő hajók többségén a legénység puszta hangyabolyként nyüzsgött, mivel képtelen volt a személy hova tenni felindultságát – helyette a hangulatot teremtett – ki így, ki úgy.
Diánán egyáltalán nem volt sürgés-forgás. Az előretolt felderítő egységek szerint, alig lehetett több pár óránál több a földieknek, Diána mégis valahogy nyugodtan fogadta a híreket. Mondhatni beletörődött a dolgok rendjébe. Ebben nagy szerepe volt annak a csapatnak, amit Tomphyn vezetett. Mindenki önkéntes alapon maradt, így megszűnt az a tényező, amit mások bizonytalanságnak szoktak feltüntetni. Ritka volt azokban az időkben az olyan parancs, amit a végrehajtó nem kérdőjelezett meg magában akaratlanul is. Diánán minden parancs ilyen volt. Huszonegy fő, akik szinte vak hittel tették azt, amit kellett, alávetve magukat egy feljebbvalónak.
Körülbelül ennyiből is állt a hajó hierarchiája. Nem számított rang, nem számított az öregség, sem az, ki mit tett. Egyetlen szó ért valamit, mégpedig Tomphyn szava. Valahogy eltűntek a kételyek, a csordaösztön alkotta irigység a másik iránt, és félretéve az ellentéteket és egyéb viszályokat fogadtak el egy embert mérvadóként.
Ez a bizonyos személy az első számú otthonában volt most is, mint az utóbbi egy hétben szinte mindig, a hídon. A szokásos ellenőrzéseket végeztette Diánával. Feltehetjük a kérdést, ha egy gép csinált mindent, akkor végső soron miért volt szükség az emberre? A válasz az, hogy a gép ember nélkül csak gép – ami nem kap átfogóbb utasításokat, és ami képtelen a mondhatni végtelen szálon futó valóságból következtetéseket levonni – így utasításokat önmaga számára, amik aztán vezethetnék.
Ezért kell hát az ember, hogy célt adjon, az embernek pedig szüksége van hitre, ami vezeti a sajátságos jó felé. Az idő kérdése viszont, hogy mikor esik ki maga az ember az egyenletből. Talán amikor már mindenki halott.
– Kapitány, még hány tesztet akar lefuttatni? Eddig mind azt támasztotta alá, hogy készen állunk a csatára – jegyezte meg Kyra, ahogy felnézett unott tekintettel a konzoljai fölött.
Tomphyn elhagyta a választ. Helyette Diána keresett megoldást.
– Csak biztosra akar menni…
Kyra számára nem volt megfelelő ez a mondat. Helyreigazította a véleményével: – Inkább csak unatkozik Tomphyn, nem igaz?
A hirtelen szófordulat a kapitányt is meglepte egy csöppet. Nem várta, hogy csak lazán visszaszól az egyik embere. Mégis valahogy kisebb örömtudattal nyugtázta, hogy Diánán nem uralkodik unalmas és feszengős fegyelem. Ez pusztán könnyedség, aminél nem kell protokolláris és sablonos kifejezésektől tartania.
– Nos, – ekkor már végleg befejezte az ellenőrzéseket (tényleg unalmában csinálta mindet) – úgy néz ki, ideig, óráig kitartunk. Mennyi idő van még a tervezett összecsapásig?
Diána mondta meg.
– Fenébe is! – csattant fel Xar a harmadik és egyben utolsó legénységet képviselő egyén a hídon.
– Igen, jól hallotta, katona… még egy óra. De igazából bármelyik percben itt lehetnek. Mi az az egy óra!? Elszámolnak egy időzónát és kész…
Xar értetlenül nézett Tomphynra a hallottak után, aki gyorsan hozzáfűzött mondandójához egy kis magyarázatot.
– Úgy értettem, hogy készenlétben kell állni!
– Ja, hogy úgy – biccentett Xar. Néhány fáradt pillantást vetett a hídra, majd lelépett. Kettesben maradt Kyra és Tomphyn.
Zavart csend következett. Tomphyn tennivalója elfogyott, míg Kyra is jó ideje csak bámulta a kijelzőket – de nem nézte azokat.
Ahogy Kyrára vetette tekintetét a kapitány, egy oda nem illő kérdés fogant meg gondolatai közt. Bár érzett valamiféle hangulatot a hídon, és úgy általában is, amikor Kyra közelében volt, különösebben nem hatotta meg ez a bizonyos érzés, inkább csak tudtára szerette volna adni „beosztottjának”, hogy hiányozna a csapatból, ha történne valami.
– Kyra légköri elemző… jó volt önnel szolgálni. – Jelentette ki kedvesen és elismerően. A szokásos válasz érkezett a túloldalról is.
– Önnel is… – kis szünet következett. Kyra habozott -, uram.
Tomphyn épp távozni szeretett volna, hogy a végsőkön felbuzdulva harci ruházatát felölthesse, amikor Kyra ismét megszólalt.
– Tomphyn, milyen a valóságban?
Ekkor háttal állt a kapitány. Leszegezett tekintetét ekkor felemelte. Nem szeretett volna most beszélgetésbe elegyedni bizonyos mélységeket érintve mással, főleg nem személyes témákat illetően. Egyszerűen csak túl akart már esni ezen az egészen.
– Nekem nincs magánéletem. Csak visszatartana. Egy világ várja a megváltást tőlünk – ezzel a mondattal elhagyta a hidat.
A kabinjába ment. A már említett ruházatot vette fel, mellé felcsatolta szolgálati fegyverét, aminek csupán díszítőszerep jutott, mintsem bármiféle érdemi. Amint a tükre elé lépett és végignézett magán, pedáns kiállásán és gondterhelt arcán, egy ismerős hang szólalt meg.
A vészriadó hangja volt. Szemrebbenés nélkül fogadta, meg sem lepődött rajta. Teljes lelki nyugalomban húzta ki magát és vetett még egy pillantást a tükörre, majd egyenesen a saját szemébe nézett.
– Itt az idő… – mondta, és sarkon fordulva elhagyta a kabinját. Nem nehéz kitalálni, hová is tartott.
Eljött a pillanat.
– Körülbelül 4000 hajó érkezett a szenzoraink látóterébe – világosította fel a legénységet Diána.
– 4000? – kérdezte Clar, majd mielőtt még kibontakozhatott volna félelemmel párosuló elképedése, jött az újabb szám.
– 2500 lág hajó érkezett a Föld másik felére. Úgy tűnik, megosztják az erőiket.
Tomphyn arcára kiült a gyilkos kárörvendés vonása, tipikusan az a részlet, amikor valakinek igaza van, de a bizonyos igazságot csak nagy kár árán képes mással bebizonyíttatni.
– Megosztanák? – kérdezte flegmán. – Körülbelül tízszer annyian vannak már majdnem most. A mi erőinket osztják meg. – apróbb szünet után hozzátette: – 2500 lág hajó? Hmm… barátság, mi? Több éve háborúra készülnek – jelentette ki Tomphyn a nagy szám hallatán.
– Ahogy mi is – világított rá a helyzetre másfelől Diána. Valósággal úgy vázolta hangjával ezt a mondatot, mintha magára értette volna. Kísértetiesen hatott ez az elszólalása.
– Diána, mink van?
– Két raj, továbbá tömegpusztító fegyvereken kívül teli vagyunk. Hála a Földerőnek.
– Hála!? Csak magukat akarják menteni… A két oliha… akarom mondani az oliha csodánk meg van még?
– Természetesen kapitány! – válaszolt Clar.
– Rendben. Készítsék elő. Azonban Diána, lenne valami a Földerőnek.
– Igen?
– Senki se lőjön, mielőtt ők nem lőnének!
– Kapitány, – akadékoskodott kicsit Xar – nem mintha nem bíznék a taktikájában, de ha ezek elkezdenek lőni ránk, akkor örülhetünk, ha az első tíz másodpercet túléljük. Előbb nekünk kellene lőnünk.
– Úgysem fogja a Földerő betartani. Azt akarom, hogy az ellenséges hajók elcsípjék az adásunkat – mondta hidegen Tomphyn.
– Hogy? – kapta fel a fejét Kyra.
– A történelem során nem az marad meg, amelyik erősebb, hanem amelyik jobban tud manipulálni. Ezek után mindenképpen jól jövünk ki a dologból. Mi azért, mert nem akartunk felesleges harcot, összeütközést – annak ellenére, hogy a harc garantált. Továbbá így van egy kis esélyünk, hogy a Földerő egységei megembereljék magukat és lőjenek – amíg a túloldalon haboznak egy kicsit.
– Ezt ugye nem most találtad ki, Tomphyn!? – csattant fel Clar.
Tomphyn az orra alatt elmosolyodott. Enyhe borosta övezte arcvonalát, aminek hatására az összkép egy számító alak körvonalait rajzolta meg.
Diána teljesítette a parancsot. Apróbb zűrzavar támadt ezt követően a környező hajók nagy embereiben. Nem tudták mire vélni a már említett gesztust.
Azonban a várt pillanat elérkezett. Akármit is próbáltak tenni annak késleltetésére, bekövetkezett.
Természetesen Diána számolt be róla.
– A Föld túloldalán elkezdődött a harc. Több hajónk megsemmisült, továbbá az ellenséges hajóknál is mérhetőek károk.
– Képernyőre mindazt, ami vár ránk! – szólt Tomphyn, mire a központi képernyőn megjelent az űr képe, ahogy hajók ezrei szegélyezték.
Csak kisebb részüket látták tisztán, a többi pont a messzeségbe veszett.
– A horizontot eltakarják az ellenségeink…
Várakozás következett. Egyelőre nem ütköztek harcba ezen a „félteken”.
A habozást és tanácstalanságot Clar próbálta felszámolni.
– Tomphyn, nem mintha nem bíznék benned, de mi a terv? Mármint – az, hogy itt állunk, és farkasszemet nézünk velük, nem igazán a legjobb taktika.
Kyra szúrós tekintettel mérte végig az egész hidat, majd csak ezután szólalt meg:
– Egy sakkjátszmaként fogod fel?
– Minden terv, amit elődeink kidolgoztak, a stratégiák… mind megdőltek már akkor, amikor a Földet teljesen körbevették. Erre nincs győztes taktika. Hiába az Admirális összes terve, hiába minden remény… Itt káosz lesz. Irgalmatlan káosz. Nekünk pedig át kell gondolnunk az összevisszaságban mindent. Nem szabad kezdeményeznünk, mert úgy csak a rövidebbet húzhatjuk.
Clar szakította félbe.
– Kezdem azt hinni, hogy ebben a sorshúzásban csakis rövid szálak vannak.
– Majd meglátjuk… – nyugtázta Tomphyn, majd Diána felé fordult. – Hogy állunk?
– Minden készen áll a támadáshoz. Még mindig semmi jele… tüzeltek.
Pontosan úgy zajlott le a forgatókönyv, ahogy azt előre sejteni lehetett. Végül győzött a szándék és megindult itt is a tűzharc.
Ahogy az a képernyőn tisztán látszódott, két nagyobb hajót céloztak először. Aztán következett a válasz.
– Ez semmi. Elzúdíthatnának minket – jegyezte meg Tomphyn, miközben ő maga is elmélázva és táplált gyönyörrel tekintett végig a színek különös játékán.
Megérkezett a várva várt jel, feléjük is száznyi lövedék hasított. Csodával határos módon azonban egyik sem talált. Először azt hitték, hogy szerencséjük volt, ám ez korántsem volt így.
A kívülről szemlélő csupán annyit láthatott, hogy több robbanás szakítja félbe a csendet és a feketeséget, míg a tűzkavalkádból kiemelkedik Diána szürkés teste utat törve a mögötte támadásra készülő kétrajnyi kisebb vadásznak. Diánát elkerülték a lövedékek – minden jel szerint „szándékosan”.
Többen összetéveszthették volna ekkor egy medvecsaláddal a kisebb társulatot, ahogy az anyamedve vezeti a bocsait, ám alig néhány másodpercen belül Diánán is parancsot kapott a legénység a támadási előkészületek beszüntetésere, és magát a tűzparancs megvalósítását tűzték ki célul.
– Megkérdezem a hadműveleti szakemberemet, hogy mink van?
Tomphyn ezzel az apróbb szófordulattal Clarre gondolt.
– Mondjuk egy sorozat LaZak, majd néhány "gyorstorpedó", amíg után töltenek?
– Legyen!
A képernyő kétfelé oszlott középen előttük a hídon. Az egyikben a jelenlegi, élőkép volt látható, míg a másikban Diána vált láthatóvá – szintén harci ruhában, az alkalomhoz öltözve.
– Célpontok?
Erősen elgondolkodott Tomphyn.
– Vaktába. Inkább csak időzítsük, és törjünk utat a darazsaknak!
– Értettem.
Lövedékek apró pontként távoztak Diána belsejéből. Néhány másodpercen belül lángtengerré változott az állóvíz előttük. Mégis, mintha csak egy csepp csöppent volna egy óceánba.
Hamar el is illant a hatás, csak törmelékek halmaza maradt. Így immár mindkét fajta ellenséggel meg kellett küzdenie a pilótáknak. A hajókkal, s ami utánuk maradt.
A kisebb gépeket nem tudták olyan könnyen célba venni a túloldalról sem. Viszont volt még egy pozitívuma a várakozásnak. A Földerőn kívüli hajók nem készültek kisebb gépekkel – az elbizakodottság, a gyors megadást illetően. Hatalmas előny volt ez az embereknek. A túloldalon kasként rajzó darazsak idegesítették a nagyobb „teremtményeket”, amik kezükkel próbálták lecsapni a muslica méretű akadékoskodókat.
Bosszantó volt, de jó időre lefoglalta az a puszta két raj a szemben állókat, jóval többre, mint a legnagyobb hajók, a majdnem legerősebb flottából.
Ekkor fordult viszont az álláspont, és az ellenségből eltűnt az elbizakodottság. Hirtelen alakzatba rendeződtek, és a katonai célpontokat szem előtt tartva elkezdték komolyan venni a védekezőket.
Szépen, lassan kezdtek megjelenni a rivális gépek hada a nagyobb rombolók és anyahajók gyomrából is. Nem volt egyedül az a két raj, ami még mindig tartotta magát. Nagy kijelentés, ami az előző mondatban elhangzott, hiszen több ezer hajó csatázott – akkor pedig mit ér pár tízes létszámú kisebb darázs!?
Az események megsűrűsödtek. Diána hídján is zajlott a gyors reagálás folyamata.
– Mikor lőhetünk újra? – amikor Tomphyn feltette ezt a kérdést, a képernyő jobb oldalán pillantott meg egy teljes erejét felhasználó, Diánára kísértetiesen hasonlító hajót.
Mélyen az ellenséges vonalak közé vetette magát. Viszont arról a látványról el kellett siklania a figyelemnek, mert közben folyt a saját folyójuk is a saját medrében. Újabb sorozat leadására lettek képesek. Az ő szemszögükből balra irányították ezt a lehetőséget. A hatás nem maradt el. Újabb felhő keletkezett.
A másik, hasonló földi hajó ekkor már régen beljebb tartózkodott. Egyre erősödő robbanások övezték, ám viszonozta is azokat. Egyik pillanatról a másikra, egyszer csak köd telepedett láthatóan terjeszkedve abból a pontból kiindulva. Nem volt kérdéses, többet az a hajó nem vigéckedik.
– Velünk is ez lesz? – tette fel a kérdést Kyra.
Megnyugtató választ kapott Clartől.
– Mi ügyesebbek és tapasztaltak vagyunk.
– Úgy van – helyeselt Tomphyn, és folytatta gondolatmenetét. Ha a feszültséget és az agymunkát a szimpla olvasó láthatta volna valamilyen módon ezekben a pillanatokban, valósággal vakító reakcióknak lehetett volna tanúja.
– A rajnak Diána… – folytatta volna a kapitány, de a hajó megrázkódott.
– Semmi baj – jelentette ki Diána, mintha csak nem is őt lőtték volna meg. Pár pillanaton belül még hozzáfűzött mondandójához egy-két részletet. – Csak a hármas és négyes szinten szakadt át a burkolat. Ha rendes számú legénységem lenne, bizonyára meghaltak volna páran. Senki sem sérült meg…
– … szóval a raj jöjjön vissza!
– Hogy!? – hitetlenkedett Clar.
– Jól hallottad. Mindenki jöjjön vissza a harcvonalakról a mi oldalunkra!
– Nem értem.
– Kipróbáljuk azt a másik csodát, amit az oliháktól kaptunk – majd kacsintott egyet a humor kedvéért Clar felé Tomphyn – , még mielőtt kilövik a lovat alólunk.
– Értettem, kapitány! – szólt a válasz Clar és Diána felől.
Ahogy szólt a válasz, úgy sipítottak a fegyverek is. Néhány közeledő hajó képe látszódott csak, majd ahogy teljes kékség hajtja uralma alá a látóteret, aztán semmi. Itt-ott a távolban egy-egy fénypont felerősödött, aztán az eltűnt kékség valamiféle homályból újra előtűnt, de ekkor már rendezett alakba állt össze. Rácsformában kisebb-nagyobb hézagokkal teremtett rendet a hirtelen jött összevisszaságban, aztán robbanások sorozata következett. Amikor a hullámok elültek, újabb csend következett a pusztítás nyomán. A támadó sereg jókora karéja lett lekanyarintva az iménti hadmozdulattal.
Hogy ki törte át a csendet? Tomphyn volt az.
– Hány hajó esett áldozatául ennek a támadásnak? – kérdezte komoly hangon, melyből nem érződött sem a diadal, sem a pillanatnyi siker nyoma.
– Közel 800 hajó. Bár ezek csak becslések. A periférikus horizontot nem kémlelem, ahhoz túl lefoglalt vagyok. Viszont a közeli űrben legalább 500 hajó veszett oda a támadáskor. Azonban két darazsunk nem tudott időben eljönni.
– Remek… – nézett lefelé a padlózatra maga elé Tomphyn. Pár gondolatnyi idő múltán felhúzta tekintetét és így szólt: – Rendben van, emberek… a harcnak még nincs vége!
– Maximilien szólt be, hogy pár perc és újratöltik az állásokat. Addig védtelenek vagyunk – informált Clar mindenkit.
– Addig a madárkákkal védjük magunkat – nézett ismét a képernyőre Tomphyn, amin a pillanatnyi béke után újra megkezdődött a gyilkolás művészete.
Azon a félteken volt a legsikeresebb a védelem. Nem nagy kérdés, hogy miért. De mit tudtak ők akkor, amikor a saját fajukat próbálták menteni!?
A „túlparton” már javában folyt az elkeseredett partizánharc. Földi hajók csupán itt-ott voltak fellelhetőek abban a szektorban. Elvétve és hátulról támadtak. Ez is viszont nagy kárt tett az ellenséges flottában.
A számadatok szerint összesen öt Diána típusú hajója volt a Földerőnek, azonban az igazság az volt, hogy hat. Egyet tartalékoltak mindig is. Ezeknek a hajóknak az ereje ellenére, arra a pillanatra, amikor bevetették az utolsó aduászt a Diánáról, már pusztán egyetlen ilyen hajó állt. Maga Diána. A második legjobb állapotban levő ilyen hajó, a Theia a Föld naposabbik oldalán állt, kormosan, lövedékektől megpörkölten, néhol lángok csaptak fel belőle a reménytelen sötétségbe, majd azon nyomban ki is aludtak.
Legénysége nagy része (amelyik képes volt) a mentőkabinok apróbb ablakaiból kísérték tovább figyelemmel a harcot. A harcot, ami kezdett eléggé egysíkúvá válni…