Édes bosszú

Lassan lépkedtem halálom felé. Magamon éreztem az emberek gúnyos, kárörvendő pillantását, de nem fordultam feléjük. Mereven hóhéromat néztem. Igen. Ő veszi el az életem.

Az ártatlanét.

Nem féltem a haláltól. Tudtam, hogy még visszatérek. A gyűlölet életben tartja lelkem, és míg bosszúm be nem teljesedik, nem békélek meg.

Nem követtem el semmit.

Ott állt a tömegben, hihetetlenül tiszta lelkiismerettel ő is. Ránéztem, gyilkos tekintetemre mintha hátrahőkölt volna, de lehet, hogy csak képzeletem játszott velem.

Haljon meg a gyilkos!

Az emberek is tudják, hogy ártatlan vagyok. Tudják, hogy ő volt, de dúsgazdag, mindenkit lefizetett. Engem nem. Rámkente.

Akassza már fel a hóhér!

Eljött a pillanat. Még elmond felettem a pap egy imát, hogy ördögi lelkem ne jusson a pokolra, satöbbi… Már nem hiszek semmiben. Csak a bosszú éltet. Az sem sokáig.

Indulj!

Még végiggondolom a történteket, habár talán még fel sem fogtam. Hazaértem, és ott volt holtan…

Gyerünk már!

Nagyot taszít rajtam valaki. Dühösen fordulnék hátra, de ekkor odaráncigálnak. Lassan lépek halálom helyszínéhez. Talán találkozok bátyámmal, és együtt kárhozunk el, miután megöltük az igazi gyilkost.

Ne tétovázz, húzd fel!

A tömeg dühösen ordítozik, már látni is szeretnének valamit. Most döbbenek rá: felakasztanak… Mert egy úr megölte a bátyámat, majd az egészet az én számlámra írták. Ennyi lenne egy élet? Sőt, kettő… Hóhérom lassan nyakamba teszi a kötelet. Érthetetlen, de mosolygok

Meghalsz, gyilkos!

Felemelem a fejem. Lenéző pillantást vetek a tömegre. Söpredék… Elég egy kis pénz, és máris térden csúsztok mások előtt. Legközelebb ti fogtok itt lógni…

Na most!

Lábam alól kiszalad a talaj, egy reccsenést hallok a nyakam felől. Túlvilági nyugalom száll meg, körbepillantok egy pillanatra a tömegen, de már tudom, nem a testemben vagyok. Majd megpillantom bátyám gyilkosát…

Meghalsz!

A düh szétáramlik bennem, emberek számára már talán felfoghatatlan az a mérhetetlen gyűlölet, amit a gyilkosom iránt éreztem. Nem, a hóhér csak a munkáját végzi. De az "úr"… Felettem már nincs hatalma.

Megöllek.

Lágy szellő lengette élettelen földi testemet. Nem érdekel, nekem már nem kell. Már éjszaka van, mikor minden bámészkodó ember hazatér, velük együtt ő is.

Megbűnhődsz tetteidért.

Éppen építkeztek is nála, természetesen a munkások ma pihenőt tartottak a nyilvános akasztás miatt. Üres a ház, ráadásul eszközt is tudok szerezni. Egy vasrúd…

Rajtad már egy szelleműző sem segít.

Minden akaraterőmet összeszedem, hogy meg tudjam fogni a földi tárgyat. Fejem fölé emelem, árnyéka a fejére vetődik. Rémülten fordul hátra, ijedtében meg sem bír szólalni.

Lesújt rád áldozatod haragja!

Nagyot rikoltva csapok rá a vasrúddal. Erre neki is megjön a hangja, ordítani kezd, érzem halálfélelmét. Nem érdekel.

Nem menekülhetsz.

Újra és újra lesújtok. Ordít, ahogy torkán kifér, menekülni is próbál, de rögtön leterítem. Az embereket nem érdekli az ordítozás. Néhány dühös kiáltás hallatszik ugyan a házakból, hogy csendet szeretnének estére, de senki sem jön ki. A fájdalmas üvöltések lassan elhalkulnak. Hallom, ahogy szívverése lassul. Még dobban egy utolsót…

Bosszúm beteljesedett.