Egy játékmaci gondolatai hajnalban.

Sötét van. Mindenki alszik még. Csak a kislámpa világítja be az irodai szobát. Az ablakon alig észrevehető a hold fénye. Talán az alsó sarokban. Igen, ott egy picit, mintha látnám azt a kis fénycsíkot, amipróbálbejutni.
Közben minden csendes. A polcon a könyvek némán fordulnak befelé, mit sem törődve velem. Pedig milyen jó lenne, ha valaki észrevenne. Az asztalon sok-sok papír. Valamelyik már többször is össze lett gyűrve. A tollak szanaszét hevernek. Az egyik épp a lábam előtt hever, és fanyar mosollyal nyugtázza, hogy ő közelebb van hozzá. Ahogy ránézek, látom rajta, hogy sokat képzel magáról. Na de mire? Ő csak egy toll. És én?
Igen, én azért csak fontosabb vagyok, nem? Az asztali tolltartóban hangokat hallok. Zörgés, mintha valamiféle ellenségeskedés irányulna felém. A színek összekeverednek, és látni, ahogy az erősebb domináns előrébb bukik. Talán háborúra készülnek? Olyan szívesen itt hagynám őket. De nem lehet. Még az a fránya radír sem érdekel, ami közben a fene tudja hogy, de a lábam alatt van és folyamatosan próbál kilendíteni az egyensúlyomból. Nem törődöm velük és szétnézek inkább. Ha valaki belépne ide, azt mondaná, micsoda rendetlenség. Pedig nincs igaza. Itt így normális minden. Amikor lejön, és ideül az asztalhoz, épp velem szemben, egyből az arcát figyelem. Valahonnan megszólal a kellemes zene, ő kinyitja a laptop fedelét, kicsit megtornáztatja a nyakát, behunyja a szemét, és mikor újra kinyitja, ha csak egy rövid időre is, de rám néz.
Szeretem azt a pillanatot. Olyankor a szemében a meleg szeretet csak nekem szól. Látom, ahogy a szeme sarkában a kis ráncok is mosolyognak. Igen, ez a belső mosoly nekem szól. Csak is nekem! A szobában ilyenkor mindenki megpukkad. A tollak a lábam előtt, a könyvek a polcon, a papír fecnik szanaszét, a nyomtató, és még a radír is kénytelen elfogadni ezt az állapotot. A laptop halkan jelzi, hogy üzemkész, így a pillanat elszáll. Az ujjak megkezdik munkájukat. Hallgatom, ahogy ütemesen kattog a billentyűzet. A tollak rám merednek. De rájuk sem hederítek. Talán még lesz olyan pillanat, amikor újra rám néz. Az is jó, amikor egy picit elmereng, és a szemeit végigpásztázza a szobában, keresve a helyes, valamit. Nem is tudom mit. De olyankor egy pillanatra megint rám néz. A monitorból kiáradó fény megvilágítja az arcát. Látszik, hogy gondolatban valahol szárnyal. Jó lenne vele szállni.
A gép monoton hangja újra betölti a szobát. Még a zenét sem hallani olyan hangja van. Figyelmemet nem kerüli el, ahogy ásít egyet, de a keze nem áll meg. Mintha hajtaná valami. A szemei most nem mosolyognak annyira. Azt hiszem, órák telnek el így. Senki nem zavarja meg. Még én sem tenném. Élvezem a társaságát, bár ő talán nem is veszi észre a jelenlétemet. De nem bánom. Hiszen itt van velem.