1.
Napfényes, meleg nap köszöntött Esandur városára. Ritka volt mostanában az ilyen barátságos időjárás. A városlakók hónapok óta csak esőt, szelet és fekete felhőket láthattak. Az utcák kihaltak voltak, a házak síri csendbe borultak.
Most azonban mindenki kivonult a szabadba. A halott város életre kelt.
Csupán egy ember nem tudta élvezni a hirtelen jött életkedvet. Ez a valaki egy rácsos ablakú, rozoga lovaskocsi sötét mélyében kuporgott, arcát a tenyerébe temetve. A gondolatok sebesen cikáztak agyában. Nem értette, hogy történhetett: ötlete sem volt, ki adhatta fel a király katonáinak, a gyilkosság pedig eszébe sem juthatott senkinek. Sosem volt erőszakos, nem voltak korábban sem kétes ügyei. Persze, a bájitalcsempészetet kivéve, de azzal nem ártott senkinek. Ha csak azért akarnák börtönbe zárni, készséggel engedelmeskedne. De hogy egy gyilkosságot is rá akarnak fogni… ezzel már nem tudott mit kezdeni. Idegesen beletúrt dús, fekete hajába.
A kocsi megállíthatatlanul közeledett Esandur kapuja felé.
A férfi tudta, hogy nincs menekvés. Esandurban a fejét veszik. Itt élt ugyanis a birodalom, Eghain királya, Delver. Az ő fivére volt, akit állítólag meggyilkolt. Hiába bizonygatta azonban, hogy nem ő tette, senki sem hitt neki.
A kocsi lefékezett a városkapu előtt. A fogoly őrei leugrottak a bakról, és megdöngették a kopogtatót. A széles faajtó szárnyai kinyíltak, utat adva lovaknak. A rab kinézett a keskeny ablakon. Szűk utcákat, magas, omladozó házakat látott. A falakra repkény, borostyán kapaszkodott. A sikátorok törött ablakaiból szárítókötél lógott, azokon rongyosra kopott ruhák függtek. A lépcsőkön foszladozó kabátokban gyerekek kuporogtak. A felnőttek az utca szélén állva sugdolóztak, vagy fejüket leszegve osontak a falak mellett.
A kocsi hamarosan befordult az utolsó utcasarkon is, s a fogoly meglátta a várat, a király otthonát, azt a helyet, ahol valószínűleg az elkövetkezendő pár napban –egészen haláláig –raboskodni fog. Magas, szilárd épület volt, falai vastagok és erősek. A várárokban fenyegetően hullámzott a fekete víz.
– A király tudja, hogy jövünk –mondta az egyik őr a kocsiról. Az ajtóban álló katona mogorva arccal bólintott, és intett a kezével. A falakból lánccsörgés hallatszott, s egy robosztus fahíd ereszkedett a várárok fölé. A kocsi nyikorogva begurult az udvarba, s ott ismét megállt. Az őrök leugrottak a bakról, és kirángatták a foglyot a szabadba. A férfi elvesztette egyensúlyát és térdre roskadt.
– Nem érdekel, mit javasolsz Alfric, ezt a foglyot akkor is nekem kell elintéznem. Látnom kell az arcát. Látnom kell az arcot, amit Denelon utoljára látott halála előtt. –hallatszott az udvar vége felől.
– De felséged még gyenge, nem szabadna…
– Ez a férfi megölte a fivéremet! Te is ismerted őt, Alfric! Jó ember volt, nem ilyen halált érdemelt volna. Ezt az árulót magam akarom felelősségre vonni.
A király ekkor fordult rá az ösvényre, amely a kocsihoz vezetett. Mikor meglátta a rabot, egy pillanatra megtorpant. Sápadt arca eltorzult a dühtől. Mögötte megjelent egy deresedő hajú, horgas orrú férfi. Acélkék szeme jegesen meredt a térdelő fogolyra és kíséretére. Hórihorgas termete, hosszú nyaka, lebegő köpenye áldozatára leső keselyűre emlékeztetett.
A király megállt a rab előtt. Megvetően végigmérte.
– Te vagy hát a testvérem gyilkosa –hangja nem árult el érzelmeket. –Remélem, tudod mi lesz a büntetésed.
A fogoly bólintott.
– Helyes. Vigyétek a cellájába. Két nap múlva, napnyugtakor kivégzés.
Ahogy a király kimondta a rettegett szót, a rab megremegett.
– Felség –szólt halkan. –Mondhatnék valamit?
– Ezek után még van merszed megszólítani a királyt? –harsogta a keselyűforma ember. –Ki kéne vágatnom a nyelvedet érte, te aljas áruló…
– Felség, kérem.
– Nem tudom, mi mondanivalód lehetne számomra –felelt Delver, de közelebb lépett. A fogoly észrevette a sötét karikákat a szeme alatt, a remegő kezet, a kipirult arcot. Úgy tűnt, a király beteg. –De legyen. Meghallgatlak utolsó szó jogán.
– Nem én öltem meg a fivérét, felség.
A király felhúzta szemöldökét és megrázta a fejét.
– Nem szabadulsz a büntetéstől –szinte suttogta a szavakat. –Ne próbáld menteni a bőröd. Nem kegyelmezek meg.
– Nem mentegetőzöm, felség. Tényleg nem én öltem meg a testvérét. Nem vagyok gyilkos. A bájitalcsempészetben bűnös vagyok, ezt elismerem, de másban nem. Higgyen nekem, felség.
– Jöjjön, királyom, menjünk –a keselyű az uralkodó vállára tette a kezét. –Felesleges több időt pazarolnia erre az árulóra. Pihenjen inkább le!
– Rendben, Alfric. Menjünk. Vigyétek a cellájába –adta ki az utasítást az őröknek, és a keselyű nyomában elindult a várba.
A rab számára kijelölt cella kicsi volt és koszos. Fura szag terjengett szerteszét. A falakon apró karcolások jelezték a korábbi foglyok itt eltöltött napjait. Egyetlen pad árválkodott a keskeny, rácsozott ablak alatt –rajta egy sötét alak ült felhúzott lábakkal.
A katonák betaszították a rabot a zárkába, és becsapták mögötte az ajtót.
– Isten hozott –mondta a padon kuporgó árnyék.
– Hát igen. De ördög visz el –felelt a rab, és az idegen felé fordult. –Mathan vagyok. Bájital-kereskedő és ártatlanul megvádolt gyilkos.
– Telra. Jogosan megvádolt tolvaj –ő is felállt. A napfény megvilágította alakját. Mathan őszintén meglepődött, amikor ráébredt, hogy egy lány nyújtja felé a kezét. Zavartan megrázta a finom ujjakat, és leült a padra.
– Meglepődtél? –kérdezte Telra, összehúzva csillogó zöld szemét.
– Ritkán találkozom nőkkel a börtönben.
– Ilyen gyakran jársz börtönben?
Mathan megrázta a fejét. Telra leült mellé. Hátravetette hosszú, szőke haját, és kérdőn nézett a férfire.
– Ártatlanul megvádolt gyilkos vagy? Kit öltél meg? Illetve… kit nem?
– A király öccsét, Denelont –felelte kelletlenül Mathan.
– Óh –Telra maga elé meredt. –Akkor hallottam már rólad. A királynő nagyon elégedett volt magával, hogy kézre keríttetett.
– Nem értem, miért akarják rám fogni az egészet. Soha nem is találkoztam Denelonnal. Akkor miért öltem volna meg?
Mathan megrázta a fejét, és maga elé meredt. Néhány percig szótlanul ültek egymás mellett.
– És te miért vagy itt? –kérdezte végül Telrától.
– Loptam. A királytól. Ilyen egyszerű.
– Meddig kell raboskodnod?
– Holnapután, napnyugtakor felakasztanak –olyan érzelemmentes hangon mondta, mintha az aznapi időjárásról tájékoztatta volna a férfit.
– Mit loptál el? Az egész kincstári vagyont?
– Csak egy arany zsebórát. De mióta a király beteg, a tanácsosa és a királynő irányítják a várost. Minden a feje tetejére állt, a legkisebb bűnökért is fejvesztés jár. Eddig sikerült elmenekülnöm a katonák elől, de pár nappal ezelőtt elkaptak. Épp napnyugta volt, nem tudtam hova menekülni, betértem egy fogadóba. Ott találtak rám.
– Mióta betegeskedik a király?
– Pár hónapja. Senki nem tudja, mi baja. Egyre gyengébb, már a várost sem tudja megvédeni.
– Megvédeni? Mitől?
– Napnyugta van! Az ablakot lefedni!! –hallották a cellaajtó elől az őr hangját. –A rongy a pad alatt van.
– Miért kell lefednünk az ablakot? –kérdezte Mathan, amíg Telra elővette a rongyot.
– Még sosem hallottál Esandur átkáról? –kérdezte a lány. Felállt a padra, és a rácsokra tekerte a ruhadarabot. A férfi megcsóválta a fejét. –Furcsa. Azt hittem, mindenki tudja, mi folyik itt. Hát akkor… majd én elmesélem. Még nem is gondoltál rá, hogy a király miért pont Esandurban rendezte be a székhelyét?
– Nem igazán…
– Hiszen a város a birodalom peremén van, semmilyen fontos csomópontban nem fekszik… akkor hát miért? Azért, mert Esandur városát elátkozták, és csak ő tudta megmenteni a teljes kihalástól. Évezredekkel ezelőtt egy boszorkány, aki beleszeretett a királyba, Delver dédapjába, bosszút forralt Esandur ellen, mert a város száműzte, elszakította szerelmétől. Ránk küldte a Halálhozókat. Ezek a lények –jobb szót nem tudok rájuk –minden éjszaka előjönnek, és házról házra járnak. Ahol olyan gyermeket találnak, aki még ébren van, megölik, és kiszívják az életerejét. Ebből táplálkoznak.
– De hát akkor lehet védekezni ellenük –mondta Mathan. –A gyerekeknek egyszerűen aludniuk kell.
– Ez így jól hangzik, de a félelemtől sok kicsi nem bír elaludni. Azok pedig, akik még fel sem fogják, mi folyik körülöttük, természetes, hogy felébrednek az éjszaka közepén. A Halálhozók pedig elmennek értük. Nincs menekvés előlük. Egyedül Delver király tudta megfékezni őket. Neki volt akkora hatalma, akkora varázsereje, hogy kordában tartsa a Halálhozókat. Mióta beteg, a szörnyetegek újra elszabadultak, és vérszomjasabbak, mint valaha. És ha itt már mindegyikkel végeztek, Eghain összes gyereke veszélyben lesz. A birodalom sorsa a királytól függ.
– Ez szörnyű. Nincs senki más, aki megállíthatná őket?
– Csak Delver.
Mathan felsandított az ablakra.
– Eszedbe se jusson –mondta gyorsan Telra. –Előírás, hogy le kell fedni az ablakokat. Nem szeretik, ha figyelik őket.
– Mi pedig nem szeretjük, ha gyerekeket gyilkolnak –a férfi felállt a padra, és leoldotta a rongyot. Telra rövid habozás után felpattant mellé.
A vastag, magas várfal egy rövid részen hiányzott, éppen ott, ahol az Esandurt körbevevő erdő kezdődött. Mindketten abba az irányba kémleltek. Pár percig csak álltak egymás mellett, lélegzetüket is visszafojtva. Nem láttak semmit, csupán a felhőket a horizonton, amelyeket véresre festett a lemenő nap fénye.
Aztán amikor az utolsó sugár is eltűnt a sötétség tengerében, mozgolódás támadt az erdő fái között. Először csak a köpenyek suhogása hallatszott, majd fekete árnyak léptek ki a törzsek közül. Egy macska hangosan, panaszosan felnyávogott a közelben. Az árnyak egyre közeledtek a város felé. A hold sápadt fénye megvilágította sziluettjeiket. A bátortalan sugarak végigkúsztak a köpenyek sötét, foszladozó redőin, a csontvázszerű, papírbőrű karokon, a nyakakban lógó hatalmas ezüstmedálon és a hófehér, horgas csőrű álarcokon. A Halálhozók lassan, vontatottan mozogtak, csoszogásukat messze hallani lehetett. Kezükben hosszú, vékony boton függő kis lámpásokat tartottak. Nem lehettek többen tizenötnél.
– Kiráz tőlük a hideg –mondta Telra, és visszacsomózta a rongyot a rácsokra. Leültek a padra. Mathan a kezébe temette arcát.
A város felől egy gyerek halálsikolyát sodorta a szél.
6 hozzászólás
Kedves Eghain!
Érdekes történetet tettél közzé. A folytatása is készen van?
ali baba
Kedves ali baba!
Köszönöm szépen! Igen, készen van. Ez egy novellapályázatra készült, és három részre tagoltam. Már adminisztrációs ellenőrzés alatt van a másik. Remélem, az is tetszeni fog! =)
mivel én együtt kaptam meg a három részt, ezért én itt fejteném ki a véleményemet 🙂 Hús, a leírásaidért egyszerűen odavagyok! annyira jól el tudtam képzelni az összes helyszínt, a szereplőket, főleg a Halálhozókat, hogy csak na 😀 igazán remek, hogy ilyen sokat és ilyen jól írsz 🙂 mivel még nincs fenn a harmadik rész, ezért nem akarom itt lelőni a "poént", de azért nagyon megleptél vele.. mindenesetre én nagyon élveztem az egész történetet, igazi remekmű 🙂
Köszönöm szépen Hús! =) A Tied nekem hasonlóképp tetszett, lsd. a kommentemet! (Egy kis reklám: Amooren Vér és remény c. novellájáról van szó.) A "poén"-nal kapcsolatban pedig tudom, miről beszélsz, és már msn-en is írtam: beteges késztetésem van rá, hogy minden írásomban kinyírjak valakit… =)
Szóval, mégegyszer köcce! =)
remek ötleten alapul az írásod, és már megyek is a 2. részhez! felkeltette az érdeklődésem.
annyit megjegyzek, hogy a "A falakból lánccsörgés hallatszott" mondatban "a falak mögül" vagy "a falon túlról" volna a helytállóbb kifejezés.
illetve nyugodtan alkoss többszörösen összetett mondatokat, körmondatokat, mert – véleményem szerint – nem akasztaja meg a történet lendületét úgy, mint a sok apró, rövid mondat.
csak bátran!
barátsággal: c.e.
Köszönöm szépen a kommentedet! Örülök, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődésedet. A "falakból lánccsörgés hallaszott" tényleg elég sután hangzik, ha belegondol az ember… Nem olvastam át elégszer, úgy tűnik… =)