Hegyi Boszorkány és a Sárkánykirály

Élt egyszer réges-régen egy vitéz ember. Kinn sétálgatott egy napon, a tenger partján, hát látja ám, hogy hét fiú áll ott, és hevesen vitatkoznak valamin. Körben álltak egy nagy teknősbéka körül, miatta veszekedtek. Éppen le akarták szúrni szegény állatot egy nagy késsel, és így beszéltek: – Heten fogtuk, hét darabra kell vágnunk!
A szegény teknősbéka szomorúan pislogott, úgyhogy megesett rajta a vitéz szíve. Odaszólt a fiúknak, nem adnák-e el neki azt a teknőst. Azok beleegyeztek. Erre a vitéz mindegyiknek egy hangot* nyomott a markába. Mikor aztán megkapta a teknőst, fogta, szépen kioldotta a kötelét, és visszaeresztette a tengerbe. Mielőtt a teknősbéka lebukott volna a víz alá, a vitézre nézett nagy hálálkodva, és így szólt: – Nagyon köszönöm jótettedet! Én a tenger mélyének ura, a sárkánykirály vagyok. Feljöttem ma víz alatti palotámból, hogy szétnézzek egy kissé az emberek világában, de ezek az elvetemült kölykök foglyul ejtettek. Ha veszedelembe kerülsz valaha, gyere ki ide a tengerpartra, kiáltsd a nevemet, és én mindent megteszek segítségedre.
Történt egyszer, hogy a vitéznek hosszabb útra kellett indulnia. Egy éjjel, amikor már mélyen benn járt a hegyek között, eltévesztette az utat. Ahogy ott az ösvényt keresgélte, egyszer csak megpillantott maga előtt egy magányos házikót. Bekopogtatott. A zörgetésre egy öregasszony jött ki, akitől a vitéz nyomban azt tudakolta, nem hajthatná-e nyugovóra a fejét a házában. Az anyóka beleegyezett, sőt még valami vacsorát is kotyvasztott neki. Vacsora közben így szólt a vitéz: – Azt mondják, a hegyen át itt egy út visz?
Az anyóka így válaszolt: – Igaz, vezet itt egy út, de nehogy arrafelé indulj, keservesen megbánnád! Egy vén boszorkány lakik a hegy csúcsán, róka az, ember alakban, és már vagy ezeréves. Valaha én voltam e hegy istennője, de betört ide ez a boszorkány, és legyőzött engem varázserejével. Most ő bitorolja hatalmamat. Nem úsznád meg ép bőrrel, ha az odúja felé közelednél!
Ám a vitéz csak legyintett e beszéd hallatára: – A katonaember nemigen ad az ilyen babonás mendemondára! – jegyezte meg.
Másnap reggel aztán továbbállt a vitéz, és ment, éppen azon az úton, amelytől óvták. Amikor már csaknem elérte a hegy csúcsát, hát látja ám, hogy pompás ruhában csodaszép leány jön felé. Úgy látta, nem is jár az a leány, csak suhan a föld fölött. Amikor a vitéz közelébe ért, így szólította meg, kedves mosollyal az arcán:
– Én vagyok e hegy istennője. A hegytetőn a házam, gyere velem, és pihend ki magad egy kissé nálam!
A vitéz elfogadta a meghívást; gyötörte a kíváncsiság, ugyan ki lehet ez a ragyogó szép leány. Azt gyanította, alighanem ez lesz az a boszorkány, akitől az anyóka óvta. Finom ételeket és borokat szolgált fel neki a leány, majd át akarta ölelni.
– Nagyon magányosan és elhagyatottan élek én itt – magyarázta a vitéznek. – Maradj itt velem, és éljünk együtt boldogan!
A vitéz ellökte magától, és így felelt neki bátor, határozott hangon: – Nem helyénvaló, ha az asszony közeledik a férfihoz. Udvariatlan, sőt illetlen a viselkedésed!
A leány igen megütődött e váratlan beszédre: – Látom – kiáltotta -, nem szeretsz engem! Megbánod még ridegségedet, mert tudd meg, hogy bármely pillanatban megölhetlek! Egy menekvés van számodra: ha szeretőm leszel! Megmutatom neked varázserőmet, és akkor majd másképpen beszélsz velem!
Ekkor néhány jelet írt fel, hagy hirtelen, egy kis papírlapra, majd a levegőbe dobta. Hirtelen elsötétedett a világ, számtalan lángpallos jelent meg az égen, és fenyegetően közeledtek a vitéz felé. A vitéz a látottak hatására könyörgőre fogta a dolgot, és kérte a leányt, eressze el egy hétre: az alatt meggondolja, mit válaszoljon ajánlatára. Az asszony beleegyezett, elengedte egy hétre.
A vitéz nyomban a tengerpartra sietett, ugyanoda, ahol annak idején, szabadon engedte a teknősbékát. A víz szélére állt, és a sárkánykirályt szólította fennhangon. Azonnal egy titokzatos fiúcska lépett elő a vízből, és üdvözölte. Majd megfordult, varázsigét mormogott, mire a víz szétnyílt, és egy széles út vezetett keresztül rajta. Megindultak. Elöl a fiúcska, utána a vitéz, egyenest a sárkánykirály színe elé. Ott azután a sárkánykirály egykori megmentője elpanaszolta, milyen veszedelem fenyegeti. A sárkánykirály máris kész volt, hogy segítségére siessen, és elküldte vele három bátyját, hogy öljék meg a hegyi boszorkányt. A vitéz megragadta a három sárkány farkát, és így repültek vissza a hegyre. Az egész út alig tartott tovább egy pillanatnál. Úgy látszott, hogy a sárkányok csak suhannak a föld felett, anélkül, hogy lábukkal még csak meg is érintenék.
A hegyen a három sárkánytestvér szörnyű fekete vihart támasztott, hogy lerombolja a boszorkány hajlékát. A boszorkány azonban csak nevetett erőlködésükön.
– Te a sárkánykirályhoz futottál segítségért? – vihogott. – Az ő varázsereje nem győzheti le az enyémet! Figyelj csak ide!
Ezzel felírt néhány varázsigét egy papírlapra, feldobta a levegőbe. Abban a pillanatban három tűzoszlop csapott ki belőle, és mind a három sárkányt a földre döntötte. Kettérepedt testtel ott pusztultak el egytől egyig. Ezután az ég ismét kivilágosodott, és a szél is elcsendesedett.
A boszorkány ekkor kézen fogta a vitézt, és így szólt hozzá: – Látod most már, nem állhatsz ellen kívánságomnak! Gyere hát, maradj velem! Éljünk itt együtt!
Ám a vitéz elrántotta kezét, és most egy hónap gondolkodási időt kért. A boszorkány kelletlenül beleegyezett: – Ha ismét megpróbálsz legyőzni engem, és én győzlek le, harmadszor már nem adok neked haladékot!
A vitéz még egyszer visszatért a sárkánykirály palotájába, és elbeszélte neki a történteket. A király szomorúan sóhajtott, és így felelt: – A boszorkány túl erős ellenfél számomra, nem tudom legyőzni. Csak egyetlen lehetőségünk van: el kell mennünk az Égi Királyhoz, és őt kell megkérnünk, hogy büntesse meg a boszorkányt!
A sárkánykirály akkor a vitézzel együtt csakugyan elment az Égi Királyhoz. Nagy alázatosan segítségért folyamodtak hozzá a boszorkány ellen. A király meghallgatta kérésüket, és tüstént három harcost küldött le az égből.
Amikor az égi harcosok megérkeztek a boszorkányhegyre, dühöngő szélvihart és zuhogó esőt támasztottak. A boszorkány előjött, és varázsigével teleírt papírját ismét a levegőbe dobta, ám ezúttal az erőtlenül hullott vissza a földre. Villám cikázott az égen, fülsiketítő robajjal csapott a házba. Azon a helyen pedig, ahol az imént még a boszorkány állott, mindössze egy döglött róka hevert a földön.
A vitéz megköszönte szépen az égi harcosok segítségét. A kedves öregasszony pedig, akivel először találkozott, visszanyerte hatalmát, és újból a hegy istennője lett.