Időhurok a téren

Milyen mások voltak a nyarak annak idején. Nem, nem a forróságra gondolok, vagy arra, hogy nem kellett naponta többször azt hallgatni a rádió mindössze három csatornájából, hogy így meg úgy vigyázzunk a magas UV sugárzással. Április 4-e előtt már láttuk a vadászgépeket, amint oltári zaj kíséretében Pestszentlőrinc felett megfordulnak. Készülődés a nagy ünnepre. Csodálattal bámultunk a ragyogó, kék ég felé. Az ünnep lezajlott, amit igencsak sajnáltunk, mert ha nem péntekre esett, akkor másnap megint mehettünk iskolába. Egy azonban biztos volt. Jön húsvét, s utána megjön a korai nyár. Szelídek voltak a napok, és nappali ragyogásban felturbózott levegő, még este tízkor is olyan lágy volt, hogy a ma már nevetségesnek tűnő karcsúsított, rikító színű selyeming is elég volt. Könnyed szellő borzolgatta a pelyhet az állunkon. Általában Kispesten, a Petőfi téren lógtunk a haverokkal. Valahogy mindig lekerült egy gitár, s az akkori egyszerű három akkordos dalokat ismételgettük a pirosra festett fapadok támlájára ülve. „Most ezt játszd el!”, vagy „Ezt ismered?”, és már rá is kezdtek az aktuális nótára. Nem csak a húrok rezegtek. A hozzánk csapódó lányok szíve is megrezdült egy-egy felcsendülő melódia hallatán. Az éppen ügyeletes idolok elérhetetlenek voltak, ezért mi, padi- zenészek taroltunk a lányszívek között. Ártatlan kapcsolatok keltek életre, és hamvadtak el egy mozis hétvége után, de egyik fél sem bánta, mert a másnapok új, más szerelmeket boronált össze. Fájdalommentes tapasztalások voltak ezek, de minden esetben tanulságosak. S ezek a nyarak jöttek és mentek. A gitár elhangolódott, a tér kiürült, és a nyár illatú lányokból, érett, komoly családanyák lettek.

Elég bágyadtan poroszkáltam hazafelé. Hiába nem bírom ezeket a hirtelen frontváltozásokat. Az volt a tizedik felmérésem aznap. Budaörsről könnyedén elautózhattam volna a pályán, szinte hazáig, de nem mertem bevállalni az autó motorjának monoton zaját. Ha elálmosodom, még félre sem tudok állni. Na, uccu neki, átmegyek a városon. Kispest felé közeledve felszakadtak bennem az emlékek. A „József Atillán” csurgok végig. Te jó ég! Végig harmincas tábla! Azelőtt mindig arra kerültem, hogy a Gyáli út forgalmát és macskakövét elkerüljem. Most meg televágva fekvőrendőrrel! De ez semmi! Az Ezüstsirály étteremből Lidl lett. Szentségtörés! Itt volt az esküvőm. Istenkém, olyan emlékhullám ért el, hogy a fásultságom már szinte semmivé lett. Gyerünk át Wekerlén! Talán a Göcsej?! Minek csinálom ezt magammal? Miért sajgatom a szívem? Az étterem ahol az esküvőbe illő eljegyzésem volt, már a múlté. Kétszáz méter és ott a „tér”. A pirosra festett, fapadokkal. Talán. Fél kilenc van. A július végi este rátelepedett a térre. De megvan! Már nem Petőfi, hanem Kós Károly. Sebaj. Nem úgy néz ki mint azelőtt. Karcsú kandeláberek világítják be a teret. Magas, finom szövésű kerítés határolja ifjúságom színterét. A sárga, mosott sódert leváltotta a szürke-piros viacolor, és eltűntek a beton ping-pong asztalok is. Szinte lépésben körbe autózom a teret. A padok még ott vannak. Ugyan nem pirosak, és nem fából vannak, de ott vannak. Talán ugyanott, ahol régen is álltak. Fehérek, vasból, és kovácsoltak. Már majdnem kikanyarodtam a Hungárián, amikor szaggatott szájharmonikaszó surrant be az autó leengedett ablakán. Félreálltam az út tér felőli oldalán. Valahol a közepe táján fiatalok egy csoportja dudorászott. A harmonika hangja keservesen, fájdalmasan siklott az énekhangok között. Kiszálltam, és a félig nyitva hagyott kapun közelebb mentem hozzájuk. Csak annyira, hogy ne zavarjam, ne feszélyezzem őket. Tizenhat-tizenhét év körüli gyerekek muzsikáltak, énekeltek. Egy pár a padtól kicsit távolabb egymást átölelve, szenvedélyesen csókolózott. Szépek voltak. Mind.

Enyhén csípős volt az idő. A srácok háromnegyedes rövidnadrágban, és laza ujjatlan pólóban ültek a pad támláján. A lányok apró szoknyában, vagy sortban, és nagy kivágású felsőben billegtek a nóta ritmusára. Nem fáztak.
Levettem a vékony dzsekimet, a mutatóujjamra akasztva a vállamra dobtam, és visszaballagtam a kocsihoz. Nekitámaszkodtam az autó oldalának. Kicsit borzongtam a nyers időben, de nem bántam. Hátrahajtottam a fejem, és úgy élveztem, ahogyan a könnyed szellő borzolgatja ősz szakállamat az arcomon.