Isten kis kedvence

Már egy jó ideje szülöm magam. Egészen pontosan 35 éve, hogy anyukámból kibújtam. Vannak, akik kétszer születnek, először viszonylag gyorsan, pár órás kínlódás után, amit az anyák követnek el, viszont létezik egy másik fajta születés, amivel bizony már saját magunknak kell megküzdenünk, életfolyamat. Első esetben van anya, apa, boldogság, öröm, csupasz kisbaba miegymás. Ez olyan szokásos, átlagos, a legtöbb élet így kezdődik. Esetemben is volt anya, apa, pucér kisbaba satöbbi, csak boldogság nem, az valahogy kimaradt a megrendelésből. Anyám 13 éves koromban elhagyott, nem sok emlékem van róla. Apai kezek alatt felnőnie egy lánygyermeknek közel sem mondható felhőtlennek. Apám szeretett volna a saját képére formálni, gyakran eltévedt a női lélek labirintusában, sőt lehet kis is tiltották onnan. Földhöz ragadt ember volt, pedig mutatott érzéseket olykor, néha látom magam előtt, ahogy áll az apja sírjánál és hősies bátorsággal harapja ajkait visszatartva könnyeit, ugyanis egy férfi nem sír, naná, hogy nem, a férfi nem ember, nem érez. Nekem keménynek, határozottnak, dolgosnak kellett volna lennem, mint egy férfinak, de akárhogy erőlködtem nem érdekelt sem a betonozás, sem az, hogy hányféle csavar létezik és melyik mire való. Paraszt családban nőttem fel, nem volt ritka, hogy még sötétedéskor is a kertben kellett bíbelődni, vasárnaponként mindig templomban ülni. Ha nem tetszett és ellenálltam, minden esetben veszekedés lett a vége, amiért lusta vagyok és nem istenfélő. Én szerettem volna szárnyalni, vagy csak lebegni, szabad lenni, de apám mellett nem lehetett. Elfojtotta bennem az érzéseimet, az érzékenységemet különösen nem tudta sem értékelni, sem kezelni és bármit mondtam, az mindig hülyeség volt. A szidáshoz nagyon értett, a dicsérethez kevésbé. Fészekben nevelkedtem, kígyó fészekben, de én magam nem váltam teljesen azzá, mert vagy hangot adva, vagy csak csendesen, de lázadtam. 17 éves koromra eljutottam odáig, hogy megölöm magam. Nem éreztem, hogy lenne családom vagy barátaim, jó tanuló sem voltam és gyűlöltem magam. Miért maradtam volna? Nem éreztem okot és reményt sem láttam, hogy jobbra fordulna a sorsom. Igen, nyilván sokan elítélnek ezért, de ha ezt a sötét utat nem jártam volna meg, ma kevesebb lennék, bármennyire is furcsának tűnik. Hogy lesz egy anyátlan kislányból felnőtt boldog nő? Irdatlan sok szenvedés árán és rengeteg idő kell hozzá, megeshet, hogy egy egész élet. Minden lépcsőfokon végig kell menni, nem lehet sem kettőt, sem hármat felfelé, csak egyet, sőt gyakran csak egy felet, de az is lehet, hogy úgy tűnik, nem is léptünk semerre, előre meg aztán pláne nem. Ez nem igaz, mindig lehet fejlődni, aki a valódi boldogságot keresi és nem pénzzel, sikerrel, vagy egy másik emberrel akarja a felszínt igazgatni, hogy szépnek tűnjön, annak le kell mennie nagyon mélyre. Sok olyan helyzetet át fog élni, amiből úgy tűnik nincs kiút, de aztán rá fog lelni, egyszerűen azért, mert hallgat arra a kis belső hangra, ami mindig jelzi, ha nem jó helyen van. Mernünk kell bízni magunkban. Az én lelkem folyamatosan beszél hozzám, bennem, de legfőképp értem. Suttog, ordít, mégis türelmes és egyben szigorú. Ad erőt, segítőtársakat, pillanatokat, gondolatokat, érzéseket. Mindent megad az utamhoz. Féltem, féltem, hogy mi lesz, ha kiállok magamért, ha fontos leszek önmagamnak, ha elkezdek az álmaimnak élni és teszek értük. Mi fog történni, ha apám egy érző, szenvedélyes nőt fog látni, akinek a szíve más emberekével együtt dobban, aki együtt rezdül mások problémáival. Mi lett? Semmi, semmi olyan, amitől félnem kellett volna. Igaz, jó pár adag kiabálás, ajtócsapkodás, na meg sírás vezetett el odáig, hogy a kis parasztlány felnőjön.

Most 35 éves vagyok, pszichológus és környezetmérnök. Előbbi a mindenem, hitvallásom a lélek, az egyetlen dolog, ami igazán érdekel, utóbbi a múltam, bár az is én vagyok, rengeteg negatív érzés, sok, látszólag elpocsékolt idő, fertő, szenvedés. Az élet lélekdoktort akart belőlem csinálni, és csinált is. Minden eszközt bevetett, hogy lássam már meg végre hol a helyem. Kaptam rossz családi körülményeket, rengeteg lelkileg sérült embert, hogy általuk gyógyuljak, szívremegtető és megbántam szerelmeket. Nincsenek vidám anya-lánya pillanatok az emlékezetemben, meghitt családi karácsonyozás, nincsenek bölcs anyai tanácsok férfiakhoz, nincs semmi, amit tőle kaptam volna, egy dolog azonban még is van, az életem. Ő segített a világra, neki köszönhetem, hogy lélegzem, érzek, gondolkodom. Ha mást nem is tett, voltaképpen elindított az utamon. Szóval, így szülöm én minden egyes nap magam és így lett egy önbizalomhiányos, anyátlan lánykából, életerős más lelkek szolgálatában álló Isten kis kedvence.