Jégvirágok (12.)

Klára a konyhában tett-vett. Megpiszkálta a tüzet, edényekkel csörömpölt. Húzta az időt. Zaklatott volt, egyedül kellett maradnia.
Reszketett minden porcikája, mintha őt is láz emésztené.
Istenem! Amire annyira vártam, most beteljesült – gondolta. De nem volt tőle boldog. Csak ült a hokedlin öregesen, magába roskadva, ölébe ejtett kézzel, nézett maga elé, és fogalma se volt, mit tegyen.
Ujjongani, de legalábbis üvölteni szeretett volna, de még egy sóhaj se szakadt ki belőle.
Bent János érzékelte, hogy valami nagyon súlyos dolog történt. Megfagyott a levegő körülöttük. A nőből olyan erős indulathullámok törtek elő, hogy valósággal megbénították. Nem tudott moccanni. Így nézte végig az ápolója átváltozását és a kimenekülését.
Mi rosszat mondott?
Az agya nem akart működni. nem tudott rendesen gondolkodni. Összezavarodott.
Uramisten! Ő az. Klára. Akit keres. Az én pénzemmel – mondta neki az imént. Azt hitte, nem hallja, de a láz a hallásán nem rontott. Mindent megmagyarázna, ha ő lenne. Nagyon megváltozott, nem csoda, hogy nem ismerte meg.
A szoba forgott. Az agyában egy fogaskerék csikorgott, majd zakatolni kezdett. Rosszul volt.
Ezt nem akarta. Nagyobb a baj, mint gondolta.
Micsoda keserű fintora az életnek, hogy épp az mentette meg a fagyhaláltól, akinek tönkretette az életét!
Harangok zúgtak az agyában. Pokolbéli lángok égették. Kiszáradt a szája, nyelni alig tudott. Kínkeservesen ivott néhány kortyot, majd visszazuhant a párnára.
Hogyan tudná kárpótolni? Sejtette, nincs akkora vagyona, amivel tudná. A vétkére sincs bocsánat.
Szánta bűnös önmagát, az asszony szerencsétlen életét, a kegyetlen világot, mely becstelenségre kényszeríti a gyengét, a saját tehetetlen kiszolgáltatottságát.
Amit még életében soha nem tett, elkezdett könnyezni. Megviselt idegrendszere kezdte feladni. A párnába fúrta a fejét, és rövidesen már zokogott.
Szerencsére nem láthatta az ajtóban álló feléje irányuló gyilkos tekintetét.
Legközelebb már a széken üldögélő Klárára esett a pillantása. Komor tekintettel nézett Jánosra.
– Ugye… maga volt manöken… akkor… Pesten… nem adtam vissza a pénzét…
Nehezen tudott beszélni. Összetapadt a szája, keresgélte a szavakat. Inni kapott.
– Miért tette?
Halkan, súlyosan koppantak a szavak. Volt rá magyarázata, de mindent hazugnak és hiábavalónak érzett ebben a pillanatban. Inkább nem mondott semmit.
– Látom, nem válaszol. Biztosan nem gondolta, hogy éppen hozzám veti a vak véletlen.
– Téved. Maga miatt jöttem vissza. Hetek óta keresem. Bocsánatát akarom kérni. Vissza fogom adni a pénzét.
– Maga… aljas… hazug…
Klára nem hitt neki. Túl régóta dédelgette az engesztelhetetlen gyűlöletet magában, nem akarta ilyen könnyen elengedni.
– Higgyen nekem! Feljön velem Pestre, visszavásárolom magának a butikot. Kárpótlást is fizetek.
Szánni kezdte a férfit. Micsoda otrombaság! Ez itt azt hiszi, pénzzel minden jóvá tehető? Hogy pénzen majd tud jó lelkiismeretet venni magának? Évekig eszébe se jutott, most miért?
– Ne strapálja magát – mondta csendesen. – Nekem itt jó.
János ezt nem értette.
– Mi lehet itt jó? Egy nagyvárosi kényelmes élethez szokott sikeres nőnek mi tetszhet ebben az itteni életben? Nem mondja komolyan!
– Nem értheti. – Felbőszítette az okoskodás. Ennek az elkényeztetett ficsúrnak fogalma sincs, milyen az igazi élet! Kerekeket kapott a feneke alá, gurították világéletében, hogy még mennie se kelljen!
– Magyarázza meg! Időm van bőven!
Klára elképedt. Ez a nyikhaj most őt próbálgatja? Hálni jár belé a lélek, de mégis őt kóstolgatja?
– Na, ide figyeljen! – Nagyon halkan, de kőkeményen koppantak a szavai. – Magának én nem magyarázok el semmit! Magának fogalma sincs arról, mit tett velem! Becstelenségére nincs mentség. Nem voltam annyira gazdag, mint hitték rólam. Maga mindenemet elvette! Az életemet, a hitemet rombolta szét! A férjem elhagyott, de talán ez az egyetlen jó, úgysem szeretett, csak a pénzemet. Senki és semmi lettem, akire a kutyának sincs szüksége! Maga ezt nem értheti. Maga csalt, hogy a szerencséje ne pártoljon el! Itt a pusztán nem lehet sumákolni, csalni, mellébeszélni! Itt kemény, de igazságos törvények uralkodnak. Én már megszenvedtem a magam igazáért. De maga is meg fog! Ezt ne feledje!
Szikrákat vetett a szeme.
János a bosszúállás istennőjének látta. Félt tőle. Tudta, hogy igaza van.
– Épüljön fel és menjen el innen! Jó messzire! Felejtse el ezt a helyet, felejtsen el engem is!
Önuralma utolsó maradékát összeszedve becsukta maga mögött a szoba ajtaját. Látni se akarta azt az embert. Őt ugyan nem érdekli, mi lesz vele! Háborgott a lelke.
Megakadt a szeme a konyhaasztal feletti falvédőn. Még a nagyanyja hímezte. „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke”.
Gúnyosan elmosolyodott.