Jégvirágok (7.)

János bizakodva indult el, erőteljes, ruganyos léptekkel, a vad rohamok ellenére. Nem volt annyira hideg, mint amire számított, még hozta magával az autó belsejének melegét. De a langyosság gyorsan eliszkolt, a hideg levegő beszökött a ruhája alá. Remélte, az erőteljes mozgás majd felpezsdíti a vérét.
Addig minden jól ment, míg az árok magas partján haladhatott. Azt a szél tisztára söpörte. Csak arra kellett figyelnie, hogy megálljon a lábán, mert ha megbillen, az árok mélyén találja magát. De gyorsan vége lett a magaslatnak. Halványan kirajzolódó szekérút tartott a sötét folt felé.
Mikor arra ráfordult, azon nyomban fél lábszárig süllyedt. Toporgott, majd végül rájött, hol az út közepe. Ott még csak bokáig ért a hó. Taposta, tapogatta a talpával, és reménykedett. Sosem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz lépkedni. A fehérség mágnesként vonta magához, s úgy tűnt, bárhogyan is kapkodja a lábát, alig halad valamit.
Fejét lehajtotta, hogy védje az arcát a nekicsapódó jeges tűktől. Égette a bőrét. A fagyos levegő a tüdejét tüzelte, s fázni kezdett az orra. Megállt, hátat fordított a fergetegnek, és előhúzta a flaskát. Az ital tűzfolyamként folyt végig a torkán, s valahol a kihűlt gyomra tájékán lángot gyújtott. A távolban halványan púpozódott az autóra rakodott hó.
Megújult erővel folytatta az útját. Néha kilesett szemöldöke bozontja mögül, hogy jó irányba tart-e. Kimelegedett a szokatlan erőfeszítéstől. A fergeteg ide-oda lökdöste, cibálta, viaskodott vele, majd váratlanul egy kátyúba lökte. Térdre esett. Felkecmergett, arcát, kabátját nagyjából lesöpörte. Érezte talpa alatt a zoknijában a megolvadt levet. Kezét zsebre dugta, mert az átázott bőrkesztyű nem őrizte a meleget. Sejtette, hogy valahol letért a dűlőútról. Szántáson botorkált.
Ismét beleesett egy gödörbe. Derekáig ért a széle. Kapálózott, emelte a lábát, amilyen magasra csak tudta, túrta maga körül a havat. Próbált feljebb lépni. De úgy tűnt, mindenütt egyformán mély az üreg. Megfordult, szinte ráfeküdt a hóra, úszott benne, s végre megérezte, hogy kint van.
Kerülgette a buckákat, s remélte, a völgyek nem mélyedések, ott valóban közelebb a talaj. Nem tudhatta, hogy a dombokat a szél fújta össze hóból, vagy a szántás barázdáinak magaslatai. Százszor is csalatkozott. Ez a vad világ ismeretlen volt számára, és halálosan ellenséges.
A nejlonzacskók leszakadoztak a cipőjéről, az átvizesedett zokniban fázott a lába. Fejére hósapka rakodott, jeges tincsek csapódtak a homlokába, felsebezték a bőrét. Újból meghúzta a laposüveget, és kiürülten messzire hajította. Gépiesen araszolt tovább. A sűrű fehérségben alig látott valamit, az autóját már régen nem, beleolvadt a tájnak aligha nevezhető semmibe.
Egyre nehezebbnek érezte a lábait. Ólomsúlyok húzták le, megmerevedtek az izmai. Arcára ráfagyott a bőr. A hideggel már nem is törődött. A szél fütyült a füle mellett, azokat sem érezte már rég, néhányszor úgy mellbe lökte, hogy alig kapott levegőt. Talán az út felénél lehetek – reménykedett.
Egyre több, és több hóval kellett megküzdenie. Minden lépésnél újra, és újra. Most először gondolt arra, hogy talán túlbecsülte a saját erejét. Mindennél jobban szeretett volna leülni, megpihenni egy percre, de tisztában volt vele, hogy nem lehet. Mélyeket lélegzett, hogy új erőre kapjon, hogy frissebben keringjen ereiben a vér. Rövid ideig használt is a módszer.
Aztán rájött, hogy már nem fázik, nem fáj a lába. Nem érzi.
Nem akarok megfagyni! Nem akarok megfagyni! Sírós gyerekhang sikoltott a fejében. A kétségbeesés hajtotta előre, már nem tudta, hová. Zúgni kezdett a füle, a lég sátáni kacajt küldött felé. Hangok szóltak az agyában, a külvilág elmosódott foltként ölelte. Ment elszántan, rakta a bal lábát a jobb után, nehézkesen.
– Olyan közel van már! – súgta a hang. Nem tudta, honnan jött, mégis, mintha mellette szólt volna. Vagy benne.
Ki kell tartanom!
Nem szabad feladnom! Mindjárt ott vagyok!
Kemence melege csapta meg. De jó! Végre megpihenhetek kicsit! Nem sokat, csak icipicit. Csöppet leülök, s már megyek is tovább.
Hirtelen nagyon távoli lett a kicsiny tanya. Az előbb már az ablak függönyeit is látni vélte, de most csak egy sötét folt lett.
Nem, mégsem pihenhetek! Sok út van még előttem!
Erőlködve tovább lépdelt. Bal, jobb. Bal, jobb. Bal, jobb. Mint a katonaságnál. Félálomban is tudni kellett menetelni.
Kövér pihe a szája szélére telepedett. Frissen sült kalács illatával telt meg az orra. Mennyei az íze! Körbenyalta a szája szélét. Érezte, a hidegtől kicserepesedett. Pillanatra megérintette a saját nyelve melegsége, majd jeges csók ült az ajkára. Aztán semmi. Az érzékei eltompultak.
Álmos lett. Hirtelen tört rá, mint kisgyermek korában. Nyúlós, ragadós fáradtság. Sötét gömb ült az agya helyén. Már nem tudott parancsolni a testének.
Ereje végső megfeszítésével elűzte a sötétséget. Látta, hogy egy helyben áll. Nyöszörögve lépett néhányat. Fújtatott, sípolt a tüdeje, kapkodott a levegő után. Megállt. A sípolás megszűnt, a saját szuszogása elviselhetetlenül felerősödött. Kitisztult elméjében tudatosult, hogy ereje végéhez ért. Ismét látta karnyújtásnyira a fehérre meszelt falú házat. De előtte még ott a kerítés. Azt ki kell kerülnie!
Nekitámaszkodott a kerítésoszlopnak.
Nem vette észre, hogy lassan lecsúszott a hóra. Látása elhomályosult, szeme lecsukódott. Összegömbölyödött. Kisgyerek volt, anyja ölében feküdt. Hallotta a hangját is, ahogy szólongatta.
Valahová még mennie kell, de most alszik egyet. Majd az anyja megmondja, hová. Az anyja mindig mindent tud.
Álmodott is.