Kalandjaim a lakóban – Baby Come Back!

Ők kilencen pontosan olyanok voltak, mint mi segítők: huszonévesek, vidámak, lelkesek, sokszor neveletlenek, néha letörtek, olykor kíváncsiak, néhanapján szomorúak. Nekik is voltak terveik, félelmeik, vágyaik, humoruk, igényelték a szeretetet/szerelmet, az ölelést és végül nagyon, de nagyon szerették a kólát. Csak egyben különböztek tőlünk: valamennyien sérültek voltak. Két év adatott köztük. Róluk szólnak ezek a történetek.

Kristófon valami betegség ütött ki. Valamiféle cd-mánia. Audió cd-t akar, azonnal és mindenáron. A társadalmi integrációban mindig is élharcos volt. Most is be van sózva, állandóan a cd-ről mutogat, artikulálatlan nyelvezetén éjjel-nappal erről áradozik, csillogó szemmel. Ha a másik emberek is hallgatnak ilyeneket, akkor ő is. Mi az hogy!
Egyik nap hazafelé a buszmegállóban elém áll. Harsányan, nevetve ordít valamit, kezével azt a napok óta jól ismert jelet mutatja: cd. Hosszan ecseteli a témát, lelkes, mint egy forradalmár. Elmutogatja, hogy ma elmegy vásárolni egyet. Kéri, adjuk ki a heti zsebpénzét, mert ő vesz egy cd-t, már tegnap megnézte, marha klassz lesz, csak pénz kell.
Erről mutogatunk, „beszélgetünk” a buszon is. A fülemre mutatok:
– Nem hallasz belőle semmit!
Ő csak felnevet, majd ezt megtoldja egy rikoltással is. Széles mozdulatokkal legyint egyet, mintha azt mondaná: lárifári! Joviálisan meglapogatja a hátamat, huncutul rám kacsint, mint egy leereszkedő gróf az inasra: höhö Sanyi, ez jó vicc volt!
Amikor megérkezünk a lakóba, egy percre sem száll le rólam, követ mindenhová, felváltva mutogatja a cd-t és a pénzt. Az órámra bökök, hogy majd később, de nem tágít.
Nem tudom, mit tévő legyek, adjak-e pénz egy süketnek cd-re vagy nem. Ezért Kristóf lelkes közreműködésével felhívom a főnököt. Először a fiú kajabál a kagylóba valamit, majd én is szóhoz jutok:
– Rozi, Kristóf egy cd-t akar venni. Mi legyen?
Hosszú csend a vonal túlsó oldalán. Majd ezt hallom:
– Ne haragudj, megismételnéd?
– Kristóf egy cd-re kér pénzt, adhatok?
– Hát… végül is az ő pénze… Miért ne?! Talán nem csinál szokást belőle…
Kristóf ekkor újra kikapja a telefont a kezemből, artikulálatlanul, de annál lelkesebben üvölti a terveit Rozinak, mintha a főnököm értene egy szót is az egészből. Mikor ezzel végzett, elégedett arccal visszaadja a kagylót.
– Itt vagy még? – kérdem Rozitól, de már letette.
A fiú pár perccel később, nagy vidáman elslattyog a belváros felé. Ezer forint lapul a zsebében. Jó óra múlva tér vissza egy leértékelt cd-vel és ötszáz forinttal. Nagy az öröm, mint ahogyan a reklám is az. Hangos, nevet, mindenkinek megmutatja az új szerzeményét. Mari kineveti, hogy nem fog hallani belőle semmit, de a fiú leinti a lányt. Gergő nagy hangon vele örül, Imi szélesen vigyorog hol rám, hol Kristófra, majd hitetlen bámulattal a hangjában megjegyzi:
– Sanyi, CD!!!!
Gazsi csak bámul, és mikor Kristóf, mint egy forgószél beszáguld a szobájába, csak akkor morogja az orra alá:
– Hiszen nem is hall semmit…
Néhány perc telik el, és a fiú elkeseredetten, szomorúan jön ki hozzám, a konyhába. Mérgesen rikácsol valamit, a kuckója felé mutogat. Valakit vagy valamit szid. Megragadja a karomat és vonszol be a szobájába. Ott rámutat a számítógépére. Bent van a cd, és mégsem megy, mutogatja. A vállaimat vonogatom, erre ő az egyik napközis munkatársunk nevét jelzi, és elmutogatja, hogy a napiban a munkatársunk is úgy csinált: berakta a cd-t a gépbe, és az pedig lejátszotta. De az övé nem akarja ezt, ami bizony nagy szemétség.
Kristóf gépe poros, ókori masina egy majd tízéves operációs rendszerrel, elavult rajta minden, ami elavult lehet egy számítógépen. Ráadásul nincs is hangkártyája. Már ezért se működik. Mutogatom, hogy régi a gépe, hogy nem jó ez a gép. Nem tudom mit ért meg belőle. Elindulok a dolgomra, és otthagyom a gépét szidó Kristófot.
Pár percig békén hagy, de aztán újra rám talál. Most szomorú. Bánatosan magyaráz valamit, bármerre járok, a csüggedt arcával találkozok. Megelégelem, és egy olyan lépésre szánom magam, amit mindezidáig szégyellek.
– Hozd a cd-t! – mutatom neki. Reménykedve eltotyog a szobájába. Mikor visszatér, addigra már előkészítettem a rádiónkat, aminek van egy cd-lejátszója. Igaz, hogy már hónapok óta nem működik, de szemfényvesztésnek, Kristóf megnyugtatására remekül fog funkcionálni.
Berakom a lemezt, a fiú csodaváron toporog mellettem. Nyomok egy-két gombot. Csend. Semmi zene. Kristóf fülel, majd a kijelzőt kezdi bámulni, mely ugyan mutatja az egyes számot, de mást nem.
Rám sandít.
Az emeleten gajdoló Tündén kívül semmi más nem hallatszik. Játékba kezdek, hirtelen felcsillan a szemem, úgy teszek, mintha zene szólna. Egy nem hallható ritmusra ringatom magam, majdnem táncra perdülök. Kristóf csak néz, egyre jobban gyanakszik, majd egy egyszerű, nemes mozdulattal odateszi a kezét közvetlen a hangfal elé.
Nem érez semmit. Nincs rezgés, ebből rájön, hogy becsaptam.
Erre megorrol. Miközben a mozdulataim szétesnek, lebénulok, ő haragosan kapja ki a cd-t a készülékből. Hangosan ágál, rohan ki az étkezőből, az ajtónál még visszafordul, egyet rikkant, kezével a homlokára mutat.
– Hülye azért nem vagyok!!!
Pár pillanat elteltével hallom, hogy csapja be mérgesen a szoba ajtaját.
Este azonban megbékél. A vacsoránál hangosan sorolja az élményeit, ecseteli a véleményét a többieknek és a szolgálatban lévő kollégáknak. Mosogatásnál újra megtalál engem, bárhova is megyek, olyan szemekkel néz rám, mint egy bánatos kutya.
Anti végül azt tanácsolja neki, hogy mondja meg apjának a dolgot, talán meg lehet javítani a gépet. Kristófot csak a mondat utolsó fele ragadja meg. Többször is elmutogatja: számítógép, javítani, számítógép, javítani… Este mosolyogva látom eltűnni a szobájában.
Másnap, a napiból hazajövet, tovább buszozik a belváros felé. Dolga van, mutogatja az üvegen keresztül, majd jön. És vigyorgó feje egyre kisebb lesz a távolodó buszablakban.
Délután a fiúk szobájában vagyok, amikor Kristóf megérkezik. Látom, hogy az utcán menetel a kapu felé. A nyomában egy kissé kopasz ember siet, táskával a kezében. Kimegyek a konyhába. Útközben véletlenül a mosókonyha ablakán keresztül meglátom Kristóf lábait, ahogy lépkednek a bejárati ajtó felé. Utána még két láb. A kopasz, táskás ember a fiúval van. Ki lehet az? Nagy rikkantással nyílik az ajtó, belép rajta Kristóf és az ember. Ekkor már én is ott vagyok.
– Jó napot! – mondja a férfi.
Bemutatkozunk egymásnak. Elmondása szerint ő egy számítógépszerviz tulajdonos, délután bejött hozzá Kristóf, és elmagyarázta, hogy mi a problémája. Most jött megnézni a gépet. Eltűnnek a fiú szobájában. Zárt ajtók mögött folyik a vizsgálat. Aliz dolgozik még velem ezen a délután. Teljesen paffá leszünk. Odaosonunk az ajtóhoz, megpróbálunk hallgatózni, de a fiú kiáltásain kívül nem sok mindent hallunk.
Végül is jó negyedóra múlva feltárul az ajtó, és előkerülnek mindketten. Kristóf elégedetten mosolyog, a férfi pedig épp a szemüvegét teszi el.
– Nos? – kérdi Aliz.
– Meg tudja csinálni? – kérdem én.
– Úgy néz ki, igen. Holnap hozok bele hangkártyát, egy újabb Windowst és talán működni fog.
Ezzel elmegy.
Azt, amit mondott, hisszük is, meg nem is.
De másnap tényleg becsönget hozzánk. Maga Kristóf fut kaput nyitni. A szerelés újra zárt ajtók mögött zajlik. Mikor nyílik az ajtó, egyszerre három segítővel is szembesül az emberünk. Az egész jelenet olyan, mint amikor egy nehéz operáció után fáradtan jön ki az orvos a műtőből, és ott tömörülnek előtte a hozzátartozók félkörben.
– Na, hogy sikerült? – kérdezi Rozi.
– Jól.
– Működik? – kérdezem.
A szerelő nem válaszol, kényelmesen zsebre teszi a szemüvegét, arcára huncut mosoly ül ki, mire a szobában igen hangosan elkezd üvölteni valaki:
– Baby come back…
Kristóf hangát is meghalljuk, amint örömében felkiált.
– Amint hallják… – bólint a szerelő -… szabad lesz?
Ezzel áttör a gyűrűnkön. Már az ajtónál van, mikor Rozi utána kiált:
– Ne haragudjon… Mennyivel tartoznunk?
– Semmivel, ajándék. A srácnak adtam egy névjegykártyát. Ha probléma van a géppel, csak szóljanak. Viszlát, és vigyázzanak magukra!
Kilép az ajtón. A szobából a fiú érkezik ugrálva, felhőtlen boldogan. Nagyokat kurjantva meséli, hogy szól a zene. Mintha mi nem hallanánk.
– Baby come back…
Ezt a számot hallgattuk ezután minden délután… legalább két hónapig.