Két hónap New Yorkban 8.

Az egyik ilyen, séta a Centrál Parkban.
A park a város tüdeje, hatalmas, szép, és érdekes. Egy nyárias májusi nap délutánján sétáltam ide az ötös sugárút felöl közelítve meg. A zöldben pompázó park közepén kékvizű tó, rajta csónakok, a parton napozó fiatalok, teljesen természetes a hölgyek körében a monokini, ne felejtsük a város közepén vagyunk, így hát kissé meglepődöm, még mindig nem szoktam meg, hogy itt nem kell meglepődni semmin. A park szélén széles út vezet át a nyugati oldalra (west side)-ra, itt játszódik a West Side Story, a forgalom nagy, de az útról letérni nem lehet, tehát a park belsejében gépkocsi forgalom nincs, kerékpáros, rolleros, és gyalogos annál inkább, és a sok látni, és hallanivaló. Afroamerikai fiatalok pattogó, fülbemászó zenére élményszámba menő táncot mutatnak be, nagy tömeg veszi körbe őket, és a siker is óriási. Távolabb egy alternatív zenét játszó alakulat mérsékelt sikerrel ad elő fülbemászónak nem mondható számokat, vannak, akik tapsolnak, és vannak, akik legyintve, vagy fütyülve továbbállnak. Külön kaszt a portrérajzolóké, övék a legnépesebb társaság, néhány dollárért élethű grafikát, készítenek a megrendelőről. Na és a szónokok, köre, sámlira, asztalra, karosszékre állva, nagy átéléssel hirdetik az igét, néhányan megállnak, belehallgatnak az „előadásba”, megmosolyogják, megtapsolják, kifütyülik, szóval a tetszésnyilvánítás különböző, amint az „előadók” témái is. Van aki a háború ellen, van aki mellette, kampányol, van aki dicséri az elnököt, van aki szidja, és nincs komoly konfliktus, sőt mesélték, hogy van eset, hogy az ellenfelek, nem ellenségek, utána együtt mennek sörözni. Azt hiszem ez a demokrácia szép oldala, be kéne vezetni itthon is.
…Nem volt kevésbé érdekes a kínai negyed.
Már az utca eleje hatalmas pagodával jelzi, hogy ki itt belépsz, ne hagyj fel semmivel, de egy más kultúrkörbe fogsz csöppenni, ami egyszerre érdekes, szokatlan, és különös. Szűk utcák, zsúfoltság, üzlet, üzlet hátán, rengeteg étterem, rámenős, de udvarias kereskedők, szinte minden kapható. Azt mondja Laci, ha egy (égig érő vascsicsergőt) kérnél a kínaitól simán, azt mondaná, gyere, holnap meglesz. Akkor még nem gondoltam, hogy néhány év múlva itthon is megtapasztalhatom a kínai rámenősséget. Jellemző még, hogy nagyon piszkosak, szemetesek az utcák, viszont találtunk egy szép tiszta kínai éttermet, és nagyon finom narancsos kacsát ebédeltünk, majd távoztunk „Kínából”.

Számomra nagyon tanulságos dolog volt találkozni, beszélni a New Yorkban élő magyarokkal. Korábban már említettem a Petri házaspárt, velük kapcsolatban minden képen ki kell emelni azt hasznos kulturális missziót, amit felvállalnak az ottani magyarság érdekében. Laci bácsi éppen azt fájlalta, hogy ha ők abbahagyják, mert már a koruk miatt lassan abba kell hagyniuk, nem lesz, aki folytassa. A másik Zoli bácsi az egyik rádió magyar adásának a szerkesztője, aki az otthoni sporthíreket Lacin keresztül tőlem kapta, mint utólag kiderült. Nos, ő is arra panaszkodott, hogy nem lesz utánpótlás, mert nincs benne pénz, nincsenek fiatalok, és nincs elhivatottság sem, hogy legalább heti egy órában szóljon ez a magyar adás, mert már most is csak heti egy órát adnak.
Szót kell ejtsek Czakó Béla bácsiról, az aranyos Mackó bácsiról, aki kis lakásfelújító vállalkozást tartott fenn, ahol sok magyarnak adott munkát, ezzel is segítve őket. Néhány napig itthon is vendégülláthattam az öreget, néhány szép napot töltöttünk együtt, imádta a hévégi házunkat Tiszapüspökiben, sajnos már jó néhány éve nincs közöttünk.
Az említett találkozásokon kívül több vidám, már-már kabarészerű társalgásnak is részese lehettem, amit meg kell mondanom, nagyon élveztem, és ezek sem mentesek a tanulságoktól, ők különös figurák, az köti össze őket, hogy magyarok, és szeretnek nagyot mondani. A következőkben ezek közül szemezgetek.

Folyt. köv.