Kinek halálhírét költik…

Kinek halálhírét költik, hosszú lesz annak az élete a földön – tartja a népi mondás. Majd úgy fél évszázad múltán megmondom, igaz-e. Mert ha igen, megérem ezt a szép kort.
Aznap kivételesen, és a reggeli sietésben teljesen véletlenül, otthon felejtettem a telefonom. Mikor délután négy körül hazaértem, telis-tele volt nem fogadott hívásokkal.
Nocsak, milyen népszerű lettem! Miért keres ma mindenki? Milyen nap van? Se névnapom, se születésnapom, de még különös esemény sem adott erre okot. Szülők? De miért? A gyerekek az iskolában kivételesen jók voltak, panaszra senkinek nem lehetett oka. Néhány nevet kiírt a készülék, de a többi szám akár a Holdról is jöhetett, olyan ismeretlen volt. Igaz, matek szakos létemre képtelen vagyok a számokat megjegyezni, ha azokban semmi logikát nem találok.
Bevallom, nem jeleskedem a visszahívásban, úgy gondolom, ha fontos a dolog, végül csak megtalálnak. Rövidesen csörgött is a készülék.
Néma csönd. Méltatlankodó hellózásomra végül fergeteges nevetés lett a válasz. De olyan hosszan és felszabadultan, hogy a végén már untam.
–Hát te élsz? – kérdezte a hang nagy sokára.
Megdöbbentem. Persze, hogy élek! Miért ne tenném? Már készültem méltatlankodni, mikor az ismerős hang folytatta:
–Bocsánat, de úgy örülök, hogy nem igaz!
Nem értettem.
–Mi nem igaz?
–A barátnőm hívott reggel, hogy hallottam-e? Mert azt mondta valaki az utcán, hogy meghaltál. Ő is csörgetett téged, s mivel nem vetted fel, igaznak hitte. Kért, hogy próbáljak én is beszélni veled. Nekem se sikerült. Azóta a fél város rólad beszél, egymást hívogatják és kérdezgetik, de senki nem tud semmit. Csak a hallgatásod volt a biztos, és ez megerősítette a dolgot, így gyorsan elterjedt a halálod híre.
Persze, hiszen piacos nap van! Pletykás péntek. Kisváros ez, majdnem falu. Ki tudja, ki és mit hintett el, amit aztán a reggeli szellő gyorsan szétterített!
–És mit meséltek, hogyan történt?
–Azt nem tudta senki se, mindenki a másiktól várta a választ.
–Miért nem hívták az iskolát, ha ennyire érdekelte az embereket a sorsom?
–Jaj, hát azt már mégse lehet! Azt nem merte senki! De én nagyon örülök, hogy jól vagy – bontotta sietve a vonalat az ismerősöm. Gondolom, azonnal elkezdte nyomkodni a gombokat, hogy fitogtassa a jól informáltságát.
Megdöbbenve üldögéltem. Nem semmi! De honnan eredhetett? Inkább érdekesnek, mint drámainak találtam az eseményt. Nemsokára már én is szívből kacagtam rajta, és boldogan nyugtáztam, hogy élek, és jól vagyok.
Minden nyomozásom zsákutcába futott. Sem a rémhír kiagyalójának kilétét nem lehetett megállapítani, sem a félreértés eredetére nem derült fény. Miután még napokon keresztül jó néhányan elcsodálkoztak a látványomon, és fél tucat lehetőségnek jártam utána eredménytelenül, lecsillapodtak a kedélyek.
A rejtély megmaradt titoknak a mai napig. De az agyam hátsó, titkos zugában felütötte a fejét a remény, hogy kárpótlásul az átélt sokkért, kijár nekem egy jó hosszú élet! Száztizenöt évben ki is egyezek, egy évvel se kevesebbel!