Küzdelem

Erős akaratra volt szükségem, hogy végig tudjam csinálni a temetést.
A kisfiam temetését, aki még csak most töltötte volna be az ötödik életévét. De most már soha nem fog iskolába járni, soha nem fogja megtapasztalni, milyen szerelmesnek lenni, együtt bulizni, szórakozni a barátokkal. Mindezekektől megfosztotta őt a sors, a jövő, vagy nevezzük akárminek.
Soha nem fogja már megfogni a kezemet, nem fog már ölelni, puszilni, szeretni engem. Legalábbis ebben a földi életben többé már nem.
Küzdelem… Ez az, amiből mostanság az életem állt, folytonos küzdelmek, csaták, harcok sorozatából, amelyeknek a többségét – úgy látszott -, nem én nyertem meg.
De még mindig itt voltam, még mindig küzdöttem abban a reményben, hogy az életem jobbra fordul és elfelejthetem majd a gondjaimat, bajaimat.
Természetesen a kisfiamat nem akartam elfelejteni sohasem. Ő mindig ott fog most már élni a szívemben, örökérvényű helyet követelt magának és nem is szándékozik ezt sohasem felülírni. Mindösszesen arról volt szó, hogy megpróbáltam inkább a szép dolgokra gondolni vele kapcsolatban, felidézni a mosolyát, gyönyörű kék szemeit, vagy azt a gyengéd érzést, amikor megfogta a kezemet. Ezekre akartam emlékezni és nem a rosszra. Úgy akartam őt megőrizni az emlékeimben, ahogyan elevenként tekintettem rá, nem pedig csak azt látni, amit a fényképek mutatnak nekem. Mert az csak a töredéke lenne az én tökéletes, mindig vidám és mosolygós, örökmozgó gyermekemnek.
Sokat segített az a tudat is, hogy nem maradtam magamra a bajban. Most tudatosult igazán bennem, hogy mit is jelent a valódi, tiszta és őszinte szerelem. Ha igazán szeretsz valakit, az ő gondja a te gondoddá is válik. Ez esetben férjem nem csak gyászolt, de aggódott is értem, miattam. Nagyon féltett a végső összeroppanástól. De nem akartam őt magára hagyni, nem akartam még több gondot okozni neki. Tudtam, hogy ez a helyzet neki is éppoly nehéz, mint számomra.
Így hát igyekeztem minél előbb helyre jönni. Nap-nap után egyre több mindent vállaltam újra magamra. Először csak eljártam sétálni a párommal, aztán már képes voltam szóba is elegyedni azokkal az emberekkel, akik a séta során leszólítottak engem, minket. Egyre inkább újra kibújtam a kis csigaházamba, amibe fiam halála után másztam be, s rájöttem, hogy még mindig ugyanolyan szép kék az ég, mint régen.
Először nagyon bántott a tudat, hogy nem állt meg a világ attól a puszta hírtől, hogy a kisfiam nincs már többé, felháborodtam, elgondolkoztam azon, hogy mi végre vagyunk mi a földön, ha egyszer meg kell halnunk? Mért kell szenvednünk, küzdenünk? Akkor nem találtam meg az értelmét, mint ahogy azóta sem, de erősen keresem, kutatom a feleletet.
Végre van új célja az életemnek, megkeresni, hogy mért születtem erre a földre és betölteni a hivatásomat, s szerencsére férjem mindenben támogat engem.
Így hát nyitott szemmel, teljes figyelmemet a jövő felé fordítva várom, hogy végre megvalósíthassam önmagamat, szívemben az én hőn szeretett kisfiammal…