Lassan lépkedsz az üres utcán, mintha ezer teher húzná üres válladat. Már nem zavar a magány, inkább a napfény az, ami simogatásával összehúzásra készteti izmaid. Nem akarod, hogy simogassanak, azok az idők elmúltak. Kiürültél; mint egy üres báb, vagy pléh-doboz lépkedsz. A cipőd kopogása emlékeztet, hogy valóban kint vagy. Üres vagy, és ez már így van jól, elengedted a nagy érzéseket. Egy ideje nincsenek álmaid, vágyaid; terveid nem szorulnak átírásra, elég fehér festékkel lefesteni a listáról. Már nem akarsz szeretni, és nem akarod, hogy szeressenek. Ezt a két, régen még legfontosabbnak ítélt dolgot is bedobtad a kukába. A kukába, ahová az emberek az értékeiket dobják. Még ezek is befértek. Már nem mosolyogsz, nem könnyedek a lépteid, és erőfeszítésbe kerül egyenesen nézni magad elé. Valahogy a föld hívja, és rabul ejti tekinteted. Azért néha szétnézel, és látod: senki észre nem veszi a hiányt: amiket kidobtál, nem hiányzik senkinek. Neked sem. Még akarnál szeretni, még talán jó lenne egy kis simogatás, de ki vesz ki a kukából ilyen idejét múlt dolgokat…? A sírás már régen nem megy, elapadt az a kút is. És te valahogy mégis lépkedsz, teszed a dolgod, mint a többiek. És ez így van jól. Befogadott a világ…
Lassan lépkedsz
Szerző: Kis Márta
8 hozzászólás
Érdekes, gondolkodóba ejtő írás. Jó érzékelteted a kiüresedett embert, akinek már a könnyei is elfogytak. Hatásos írás, rám egészen átragadt a hangulata. A vége különösen érdekes:
"teszed a dolgod, mint a többiek. És ez így van jól. Befogadott a világ…"
Üdv.: Phoenix
Kedves Márti!
Ez a kis jellemrajzod talán sokunkra ráillik, de talán azt a szemetest még nem ürítették ki, talán azok az értékek még meg vannak, csak le kel porolni, és akkor, talán kinyílik egy másik kapu, egy szebb világra.
Tetszett.
Üdv: József
Köszönöm a megjegyzéseket.
Phoenix: igen, ez egy megélt, különösen magamba néző írás.
Szhemi: Mindenképpen megvan minden érték, ez az írás, egy időmetszet magamból.
Üdvözlettel:
Márta
Kedves Márta!
Szomorú pillanatkép. Szinte láttam magam előtt, ahogy lépkedsz megtörten, a világ minden fájdalmát válladon cipelve. Nem gondolom, hogy az egész világ érzelmekben szűkölködne. Eszembe jutott, én magam mit láttam volna, miközben elkeseredve róttam volna az utca köveit… Életet. Az életet! Az értékeket sosem szabad kidobni, csupán a megfelelő helyre, megfelelő polcra elhelyezni. De mindig szabadon hagyni egy részt az újabb értékeknek. Kell, hogy szeressünk, ettől nem szabad megfosztani magunkat. Én egy dombtetőre szoktam felcsücsülni, mikor a világ összes terhe vállamat nyomja. Szétnézek, s útjára engedem megfáradt könnyeim. De közben látom, meglátom az életet, ezer apró csodáját bármerre is tekintek. A zöldellő fákat, s csodálom erejüket. Bármilyen vihar tépi őket, mégis hősiesen kitartanak. Az ágaikon ringó madárkákat, a fűszálak kecses táncát, a távolból csendet hasító lónyerítést, egy apró méhecske zümmögését, az Életet.
S míg merengek saját fájdalmam hatalmas tornya felett, a könnyeim egyre inkább útnak indulnak, s ez jó jel. Jó jel, mert érzek. Újra érzek és élek, és él a világ körülöttem. S nem gondolok már az utca egyhangú, szürke kövére, a kukára, ahova értékeim dobhatnám. Nem akarok megválni tőlük, hiszen az életem részévé váltak, velük, általuk vagyok teljes. S tudom, a világ nem működhet érzések nélkül.
Elgondolkodtató az írásod, nekem nagyon tetszik. Szeretettel R.
„A kukába, ahová az emberek az értékeiket dobják.” Ez nálam nem áll meg, mert nem igaz. Szerintem, egy „avítt” (értékeiket) jelzővel talán menthető a mondatod.
„Még akarnál szeretni” mondatrészedet kicsit magyartalannak érzem. Nem egyszerűbb a „Még szeretnél, talán még jó lenne egy kis simogatás” stb.? (Nem biztos, hogy igazam van.)
Összességében jól érzékelteted a kiürülést, a letargiába hajló életérzést. (Érdekesnek tartom, hogy a viszonylag szenvtelen, visszafogott, fegyelmezett írásod, milyen közhely közeli megnyilvánulásokat generált.)
Nem tudom, hogy illő dolog-e, ha figyelmedbe ajánlom itt matyi munkáit, aki rendszerint, hasonló terjedelmű műveivel kápráztat el minket.
Gratulálok. a
Kedves Sorskerék és Antonius!
Köszönöm szépen a véleményeket, gondolatokat.
Márta
Kedves Márta!
Nagyon érzékletes amit leírsz, de nagyon szomorú! Nem szabad feladni….nincs jól!! ..mégha a világ befogadott is! Ennek nem így kell lennie! De kérlek ne érts félre…nagyon is értelek, mindent értek, ezeket az érzéseket már én is átéltem! Mégis azt mondom, nem szabad belenyugodni! Soha ne add fel…. Legyenek álmaid, vágyaid, reményeid!
S még valami lényeges, – ha játszom a szavakkal – AZ VISZONT nagyon jó, hogy" Befogadott a világ…" Az "A világ" amelyet gazdagítottad, épp ezekkel a csodaszép gondolatokkal!
Üdvözlettel, Rezső