Medve

I.

Hatalmas vihar van.
A fa zsalugáter csukva, Az ajtót már bezártuk, de minden erősebb széllökéskor kivágódik a nehéz fa és a töméntelen mennyiségű hóesésből nekünk is jut bőven. A gyerekek visongva kapkodnak kis kezeikkel, igyekszenek elkapni legalább egy hópelyhet. Az a szerencse, hogy fogalmuk sincs arról, mekkora bajban leszünk, ha nem áll el a folyamatos fehér folyam : itt rekedünk a hegyek között, hamarosan kifogyunk az ennivalóból és a tüzelhető fa sem elegendő hosszú időre.
Hólét melegítek mosakodáshoz. Igyekszem megtartani az otthon megszokott rendet, mintha ezzel a saját biztonságérzetem visszatérne. A kicsik kezet, arcot mosnak és engedelmesen bebújnak a takaró alá. Összebújnak, én rájuk terítem a prémeket, amiket a városba vittünk volna eladni. Milyen jó szolgálatot tesznek a meleg bundák most! Jobb helyen vannak, mintha puccos dámák vállán díszelegnének . Mesélek valami megnyugtató történetet a Télapóról, úgyis nemsokára itt a karácsony . Itt is megtalál minket a Télapó?- kérdezi cérnahangon Jenny .
Buta! Addigra már rég otthon leszünk! – szól rá Bob és ezzel mintha engem is jobb kedvre derítene. Persze, hogy otthon leszünk! Ki hallott már olyasmit, hogy valaki karácsonyi töltött pulyka és díszes fenyőfa nélkül karácsonyozzon egy roskatag hegyi viskóban? – teszem hozzá és elmosolyodom.
Hamar elalszanak, én pedig kikémlelek a hófehér, csendes éjszakába. Megállás nélkül esik , betölti lassan az eget és a földet. A látvány lenyűgöző. A csendet hallgatni gyönyörűség. Ha nem lenne bennem ez a gyötrő érzés, hogy itt rekedtem, két kisgyerekkel a hegyen, ráadásul azt sem tudom, hol, akkor élvezném ennek az éjszakának a csodáját.
-Télapó, találj meg minket!- suttogom és lassan bereteszelem az ablaktáblát és a gyerekekhez bújok a takaró alá.

II.

Éjjel valami neszre ébredek. Lassan kimászom a takaró alól és minden ízemmel figyelek . Nem hallok semmit. Teljes a csend, a puha hóesés lágy csendje. A résnyire nyitott zsalugáter mögül kilesek a hegyekre, elnézek a messzi távolba. Kissé egyhangú a táj, minden csupa fehér és csakis fehér …hirtelen egy pontot veszek észre a távolban. Mit mondok? Nem is annyira távol. Mintha mozogna! Az elmém azonnal működni kezd: medve közeledik. Egy éhes mackó, aki egyetlen mancs suhintással ránk töri az ajtót és jóllakik a húsunkkal megbosszulva, hogy egyik testvérének bundája alatt melegszünk…
A medve közeledik, már az is látszik, hogy erre jön, lassan, de jön… A szívembe markol a félelem. Semmilyen fegyver nincs nálam, nem mintha segítene egy medvével szemben. Mit csináljak? Vajon tényleg betöri az ajtót? Egyetlen dolgot tehetek: el fogom elijeszteni. Fegyverem nincs, de tüzet tudok gyújtani! Ha másra nem lesz jó, hát legalább átmelegszünk, mielőtt a medve ennivalójává válunk. Pillanatok alatt ropog a tűz . Botokat kerítek és odaállítom a kezem ügyébe. Az égő botokkal fogom elijeszteni a bestiát. A kicsik békésen alszanak és most, hogy melegszik a kis ház, kitakaróznak és látom gömbölyű karjukat, göndör hajukat a tűz fényében. Nem is tudom, a félelmem erősebb, vagy az eltökéltség, hogy nem hagyom bántani ezeket a kicsiket. Már nem merek kilesni az ablakon. Lekuporodom az ajtó mellé, vastag kendőmbe burkolózom és hallgatok.
A lélegzetemet is visszafojtom, amikor halk kaparászást hallok kintről. Meghűl bennem a vér. Nem merek moccanni. Tompa puffanást hallok . Jól hallom? Vagy a képzeletem hallatja velem? Nem tudom, mennyi idő telt el. De abban biztos vagyok, hogy órák . Az ajtó félig be van havazva, alig tudom kinyitni. De később kiderül, hogy nem a hó miatt, hanem a földön heverő test az, ami akadályozza hogy kitárjam az ajtót. Besüvít a szél, ömlik a hó, Jenny felébred. – Lucy! -nyöszörgi, de alszik tovább. A földön egy ember hever, vastag bundába burkolva, de alaposan átfagyva. Csupa hó mindenütt , meg sem lehet állapítani, hogy él-e . Minden erőmet összeszedve megpróbálom behúzni a házba, de nem egyszerű. Nagyon nehéz! Centimétereket haladok minden egyes rántással, közben szépen behúzok a testtel együtt egy kertnyi jéghideg havat és mondanom sem kell, hogy a süvítő éjszakai nedves széltől kialszik a tűz. Próbálom leseperni a havat az emberi testről, majd gyorsan felélesztem a tüzet. A meleg hatására olvadni kezd a bundájára fagyott hó, így láthatóvá válik a finom művű prémes kabát, az indián mintás kesztyű . A prémes, díszes mokasszin . A hollófekete varkocs. Hm. Egy indián vadászt akartam égő botokkal elkergetni. Közelebb húzom a tűzhöz és várok, hogy magához térjen. Sajnálom, hogy órákat hagytam eltelni míg összeszorult torokkal guggoltam az ajtó mellett. Azidő alatt csak rosszabb és rosszabb állapotba kerülhetett . Akár meg is halhatott volna. Forró vizet teszek a tűzre. Teafüvet szórok bele és fűszereket, amitől még a halott is feltámad. Betölti a kis házat a fahéj meghitt illata . Mikor hátrafordulok azt látom, hogy az indián hátát a falnak támasztva ül . Szó nélkül nyújtom neki a teát de nem nyúl érte. Barna arca kifejezéstelen. A kezére nézek. Leteszem a teát a földre és lehúzom a kesztyűket. Alatta a kezei elkékültek a hidegtől. Megfagyott ! A teát a szájához emelem és lassan kortyol belőle. A kezeit felemeli, de az ujjait nem tudja mozgatni így én itatom . A meleg talán átjárja a testét, megindul a vérkeringése és megfagyott kezei nagyon fognak fájni. De édes fájdalom lesz : azt jelzi, hogy megmaradnak a kezei. Lábáról lehúzom a díszes prémes meleg lábbelit. Nem tiltakozik, hagyja, hogy levegyem a vastag , meleg bundáját is és a tűz mellé terítsem. Alatta szarvasbőr inget és gyönyörű hímzéssel ékes mellényt visel. Igen jólöltözött medve ! Ettől a gondolattól elmosolyodom és a derengő hajnal láthatja arcomon a pírt, amiért vak félelmemben majdnem megöltem egy embert azzal, hogy nem nyitottam neki ajtót és hagytam a hóesésben majdnem megfagyni. Az indián arcát fürkészem, de semmit nem tudok leolvasni róla. Vajon mit keres errefelé? Eltévedt ? Ezt a lehetőséget gyorsan kizárom, hiszen népe úgy ismeri ezt a vidéket, mint a tenyerét. Talán vadászott és messze került az otthonától. Lehet, hogy ismeri ezt a menedék házat és idetartott a hóvihar elöl. Ez valószínűnek látszik. Nem számított rá, hogy ilyen viharral találja szembe magát, mint ahogy mi sem. Kellemes kirándulásra indultunk a városba, ahol eladhattuk volna a prémeket . Természetesen számítottam rá, hogy több helyen meg kell majd állnunk, ,de arra végképp nem gondoltam, hogy napokat kell eltöltenünk ebben a kis házban, ami végső soron az életünket mentette meg .