Menedék

Menedék
"Túlságosan is szeretlek ahhoz, semhogy hagyjam: ezt észrevedd."

Megtorpantam, amint felértem a következő forduló tetejére. Felemeltem a fejem és szemügyre vettem a felettem lévő plafont. Oda igyekszem. Azért jöttem el otthonról úgy, hogy senki sem tudott róla és azért hajtottam a jó ég tudja, hány mérföldet az egyre inkább sötétedő városban, holott alig tudok vezetni, hogy ebbe a házba, a felettem lévő lakásba belépjek. Ez az, amire már hetek óta készülök. Ez az, amit meg kell tennem. Muszáj.
A korlátba kapaszkodtam, egyre jobban elfehéredő ujjakkal, miközben lehajtottam a fejem és remegve bámultam a lábam alatt az egyenetlen, az ajtók előtti részeken szőnyegekkel fedett padlót. Percekig álltam így, mozdulatlanul, miközben kétségbeesetten igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Nem állíthatok be bőgve! Ha sírni kezdek, akár már vissza is fordulhatok. Gyáva vagyok, de ennyire azért nem.
Nem vagyok gyáva! – kiáltottam fel kevés híján. – Nem vagyok az! Itt vagyok, eljutottam idáig, ez nem éppen azt bizonyítja, hogy bátor vagyok, bátrabb, mint azt valaha is gondoltam volna?
Soha nem akartam ide jönni. Most sem akarok itt lenni. Te jó ég, mit keresek én egyáltalán ebben a lépcsőházban?!
Felrémlett előttem egy kép. A konyhába vezető folyosón állok, a nappali tele van rokonokkal, mindkét oldalról. Egy magas, fiatal, közepesen széles vállú, világosbarna hajú férfi lép ki a szemközti helyiségből és finoman hintázó járással egyre közelebb jön. Végül megáll előttem. Mosolyog.
Felnézek rá, a pillantásom megakad az arcán. Képtelen vagyok máshová nézni, de mindeközben nem mutatom, mennyire boldog vagyok, hogy itt áll előttem, mert még a végén rájönne, hogy már jó ideje aligha tudnék nélküle élni.
Még egyet lép előre, átkarol és a fülembe súgja:
– Szeretlek.
A szorításom lazult a korláton, de még mindig nem engedtem el teljesen, ebbe kapaszkodva csúsztam le lassan a lépcsőre, ahol aztán felhúztam a térdem és átkaroltam a kezemmel. Az arcom belefúrtam a pulcsim ujjába és már egyáltalán nem érdekelt, látja vagy hallja-e valaki, ahogy sírok. Most már úgysem fogok felmenni azon a lépcsőn. Tudtam, hogy szánalmas, ahogyan ahhoz ragaszkodom, amit már úgyis rég elveszítettem, de most ez sem érdekelt. Egyetlen ember volt, akit a világon mindennél jobban szerettem és egyszer csak azon kaptam magam, hogy reggel felébredek és bár ő fekszik mellettem, semmi közöm hozzá. Alig néhány másodperc alatt döbbentem rá, hogy egyáltalán nem kedvelem a barátait, ő sem az enyémeket, nem szeretem azokat a sorozatokat, filmeket, amiket ő imád, ő folyton leszólja az én hobbijaimat, ő úszik, én aerobikozom, ő aludni szeret, én sétálni, ő rágózik, én mentolos cukrot eszem, ő szeret, de én már őt nem. Ettől mi tagadás, kiborultam kissé. És most majdnem megcsaltam. Más talán nem problémázott volna ennyit ezen, nem állt volna neki egy vadidegen ház kutya- és macskaszőrrel gazdagon teleszórt lépcsőjén bőgni, hanem simán bement volna abba a lakásba, csak hogy másfél óra múlva kijöjjön, reggel pedig beadja a válókeresetet. De ez nekem nem ment. Fizikailag rosszul voltam a gondolattól, hogy lefeküdjek valakivel, bárkivel, aki nem James, attól a lehetőségtől pedig, hogy esetleg elváljak tőle, közepes erősségű pánikrohamok törtek rám, átlag úgy öt percenként. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarok, de abban teljesen biztos voltam, hogy nem ezt.
A kezemen lévő gyűrűre néztem, majd körülbelül két perc múlva felálltam és szinte rohanva lementem a lépcsőn. Azért jöttem ide, hogy elmeneküljek, ez a lépcsőház és a legfelső emeleti lakás egyfajta menedék volt számomra, de csak most jöttem rá, hogy ha megtettem volna, amire készültem, azzal sem segítettem volna magamon. Csak még rosszabb lett volna tőle minden.
Halványan, gúnyosan elmosolyodtam. Hát lehetne még ennél is rosszabb?
Nem mertem azt mondani, hogy nem.

Halkan kinyitottam az ajtót és benéztem a félhomályos hálószobába. James az ágyon feküdt, a takaró csak a mellkasáig volt felhúzva. Félig oldalra fordult és egy közepesen nagyméretű fehér párnát szorított magához. Az én párnámat.
Halkan behúztam magam mögött az ajtót és elindultam, hogy az éjszaka még hátralévő részére megágyazzak magamnak valamelyik vendégszobában.

– Jó reggelt – mondta, alig felpillantva a reggelijéből.
– Helló – feleltem álmosan. – Hogy aludtál?
– Rosszul – nézett rám alig észrevehető szemrehányással. De nem kérdezett semmit.
A kávéfőzőhöz léptem és, bár máskor szinte sohasem használom, most mégis úgy döntöttem, bekapcsolom. James néhány másodperccel később felállt és a szekrényhez lépett. Kinyitotta, majd durcásan becsapta.
– Nincs cukor.
– Nézd meg a hátsó sorban.
– Megnéztem – felelte még mindig morcosan.
– Tényleg? – néztem rá kételkedve.
Újra felrántotta a szekrényajtót és rövid keresgélés után előrángatta a cukrot. Vetettem egy pillantást az arcára és immár száz százalékig biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem azzal van baja, hogy nem tud magának teát főzni. Zárójelben megjegyzem, azt akkor sem tudna, ha egyszer véletlenül elsőre megtalálná a cukrot.
Visszaült az asztalhoz és elvett egy pirítóst az asztal közepén álló tányérról.
A kenyérpirító füstölni kezdett. Odaugrottam és kirántottam belőle csaknem teljesen megfeketedett reggelimet.
– Ügyes – sóhajtottam az eredményt szemlélve.
– Leszállnál rólam?
– Persze – huppantam le vele szemben sértődötten. – Ahogy óhajtod.
Csendben fejeztük be a reggelit. Amennyire lehet, kerültük egymás tekintetét, szakasztott úgy, mint két duzzogó kisgyerek, akiket a szüleik azért zártak be egy (pillanatnyilag) közös szobába, hogy kibéküljenek.
Hát nekünk aztán eszünk ágában sem volt kibékülni egymással.
– Elmegyek – közölte James felállva, miközben a tányérját betette a mosogatóba.
– Hová? – kérdeztem csodálkozva. Nem emlékeztem rá, hogy említette volna, programja van mára. Nélkülem.
– Úszni – felelte James teljesen közömbös hangon.
– Megőrültél? – meredtem rá döbbenten. – Zuhog az eső, vezetés közben az orrodig sem fogsz látni! Különben is, miért kell pont most…
– Semmi közöd hozzá! – csattant fel. – Ne haragudj, de én sajnos nem tudok a tévé előtt úszni, mint ahogyan te aerobicozni.
– Semmi közöm hozzá? – bámultam rá. – Mi a fene bajod van?!
– Semmi – felelte elcsukló hangon. Elfordult, levette a slusszkulcsot a helyéről és a farmerdzsekije zsebébe csúsztatta.
Felálltam és én is bedobtam a tányéromat az övé mellé.
– Veled megyek – jelentettem ki, majd nekiláttam cipőt húzni.
– Hová? – döbbent meg.
– Nem úszni, ne aggódj. De kellene egy új lámpa a hálószobába.
– Te most akarsz lámpát venni?!
– Miért ne? Most le tudsz vinni. Nem tudom, rémlik-e neked (gyanítom, hogy nem), de a kocsim pár hete szervízben van, biciklizni meg utálok, pláne esőben.
– Rendben – egyezett bele James kelletlenül, de látszott rajta, hogy már megbánta ezt az egész úszás-dolgot.
Úgy kell neki – gondoltam magamban, miközben kiléptem a nyomában és bezártam az ajtót.

Everything I do, I do it for you.
– Utálom ezt a számot – James nem bírta ki, hogy nem szólaljon meg. Mintha direkt azért kelt volna fel ma reggel, hogy pokollá tegye a napomat.
Mintha direkt azért vett volna el feleségül, hogy pokollá tegye az életemet.
Nem válaszoltam. Nem állt szándékomban hagyni, hogy észrevegye, mennyire felhúzott.
Véget ért a Bryan Adams-szám. Shakira kezdett el énekelni.
Underneath your clothes.
James dobolni kezdett a kormányon, egyre hangosabban.
– Abbahagynád?! – kiáltottam rá körülbelül további egy perc elteltével.
Na, ennyit arról, hogy ne lássa meg, mennyire ideges vagyok. Bár valószínűleg már eddig is pontosan tudta. Hiszen éppen ezért csinálta.
– Ahogy óhajtod – mondta. És abbahagyta. De ettől én még nem lettem nyugodtabb. Egy cseppet sem.
– Elárulnád végre, mi az ördög bajod van?!
– Elfogyott otthon a nyugtató? – nézett rám James halálos nyugalommal.
Elfordultam és inkább kinéztem az ablakon. A szemem tele volt könnyel, félő volt, hogy már nem sokáig fogom tudni visszatartani őket és előbb-utóbb elkerülhetetlenül végigfolynak az arcomon. James szeme láttára.
Ez a lehetőség némileg magamhoz térített.
– Hol voltál az éjjel? – kérdezte száraz hangon.
Összerezzentem.
– Mentem egy kört, hogy kiszellőztessem a fejem. – A hangom sokkal inkább volt vádló, mintsem riadt.
– Két óra alatt? Az ablakot is kinyithattad volna, ha levegőzni akartál.
– Honnan tudod egyáltalán, mikor jöttem haza? – támadtam neki ismét. – Amikor bementem hozzád, még aludtál.
– Felébredtem, miközben te járkáltál. Várj csak… Te bejöttél hozzám?
Döbbenten és kissé elvörösödve pillantott rám. Miközben egymást néztük, tudtam, hogy mindkettőnknek ugyanaz jár éppen az agyában: egy fehér párna…
Hatalmas csattanás. Fékcsikorgás. Az arca eltűnt előlem, miközben előrezuhantam már semmit sem láttam, csupán elmosódott foltokat. Felsikoltottam, a következő pillanatban pedig hatalmas erővel belevertem valamibe a fejem, valószínűleg a szélvédőbe. A kocsi oldalra csúszott és kevés híján felborult, de mivel nem csúsztunk bele teljesen az út mentén végigfutó árokba, végül csupán enyhén megbillent.
Most már egyáltalán semmit sem láttam, csupán a fejemben lüktető, kegyetlenül erős fájdalmat éreztem és azt, hogy vér folyik le az arcomon. Fontolgattam, hogy esetleg elájulok; kezdésnek behunytam mindkét szemem, egyrészt mert már képtelen voltam őket nyitva tartani, másrészt pedig mert amúgy sem láttam semmit.
James kétségbeesett hangon felkiáltott mellettem, majd kattant valami (talán a biztonsági öv, miközben kikapcsolta) és valaki kisimította a hajamat az arcomból. A pasas felszisszent, a derekam alá csúsztatta a karját és amennyire tudott, maga felé fordított.
– Elle, hallod, amit mondok? Ellie, mondj már valamit! Hallod, mondj valamit, bármit, kérlek! – Elcsuklott a hangja, a fejét a vállamra hajtotta. – A francba, ne haragudj rám, akkora egy szemétláda voltam… Szeretlek, hallod?! Hallod…?
Én is téged – sóhajtottam halkan. Többre már nem futotta az erőmből. Az ütemes lüktetés a fejemben egyre jobban és egyre gyorsabban erősödött. Még éreztem, ahogyan lefolyik egy könnycsepp az arcomon, aztán eltűntem a fájdalom elől menedéket nyújtó, jótékony sötétségben.