Napfelkelte

Napfelkelte

Reese vakon is meg tudta csinálni a melót a gépsoron; tényleg, egyszer még ki is próbálta, behunyt szemmel húzogatta a karokat, miközben gondolatban Miami- ban napozott, és nem hibázott. A Reback Acélművek volt az utolsó gyár, amit még nem automatizáltak annyira, hogy néhány átlagos csimpánz is boldoguljon a munkafolyamatokkal. Fehér köpenyes okostojások jártak gyártósorról gyártósorra, és viccesen azt kérték az emberektől, próbálják behunyt szemmel kezelni a masinákat.
Reese-nek egyáltalán nem tetszettek; volt bennük valami mesterkélt aljasság, ami felébresztette a gyanút benne, hogy rosszban sántikálnak. A jó öreg sittes megérzések ritkán tévedtek – különben a Catrazban hamar becserkészték volna a Testvériség felpumpált izomzatú, fekete csődörei.
Azok voltak csak a kemény évek; az ember jobban tette, ha mindig odafigyelt a háta mögé, mert valami szerves vagy szervetlen dolog bármikor belehatolhatott, ha óvatlan volt. Nevelőtisztje, Desmond óva intette attól, hogy valami hülyeséget csináljon. Reese utálta az elhízott hivatalnokot, akárcsak azt, hogy rendszeresen jelentkeznie kell nála. Desmond kövér tésztaképével és hullahideg bőrével a Catraz hígvelejű smasszereire emlékeztette, akik olyan puhának és sikamlósnak tűntek, hogy az ember óvakodott hozzájuk érni.
Reese Coltraine tartott a rázós dolgoktól; mivel semmiképp nem akart visszakerülni a börtönbe, még a tiloson sem ment át. Örült, hogy felvették a gyárba, és távol tartotta magát a világtól. Úgy vélte, ez a legjobb módja annak, hogy ne húzzák rá a vizes lepedőt. Még a viszonylagos szabadság is sokat ért számára, ha mérlegre tette a Catrazzal szemben.
Reese ügyelt a mozdulataira is, hogy még véletlenül se értékelhesse senki támadásként őket, és visszafogottan élt, mint egy vezeklő szerzetes, aki fogadalmat tett az örök magányra. Lehettek volna barátai, sőt női is, de elzárkózott a kapcsolatok elől. Ennek ellenére világos képpel rendelkezett róla, mi történik a külvilágban.
A Föld országai a világ leghatalmasabb egyesülésére készültek a történelem folyamán, egyetlen kormány és egyetlen elnök, Milos Yenner uralma alatt. Reese látta néhányszor a holovizorban a férfit, és bár a tömegek odavoltak érte, őt Dietrichre, a Patkányra emlékeztette – az egyik nagymenő drogdílerre, aki egyedül irtotta ki összes riválisát egy jégcsákánnyal meg egy Uzival Kelet-Bronxban.
A valamikori fegyenc minden porcikájában érezte, hogy Yenner lelketlen féreg, aki mindenre képes a hatalomért. De hogy jött volna a szürke kis Reese Coltraine ahhoz, hogy egy hozzá hasonló ember útjába álljon?
A fickó mindent megígért a népnek: örök békét, a bűnözés megszüntetését, az éhínség és a nyomor eltörlését. Reese azt gondolta, ha ő lenne az Antikrisztus, talán azt mondaná – „Én vagyok a Sátán fia, aki azért jött, hogy romlást és halált hozzon rátok!”
„Nem, ez nem túl valószínű – ismerte el magában. – Ha így volna, akkor is azt mondaná, hogy ő a jó fiú, különben hol akadna olyan barom, aki rá szavazna?”
Dietrich, a Patkány is fűt-fát ígért az Albánnak. Végül mégis satuba szorított fejjel találták meg a szerencsétlent, padlóra eresztett belekkel. Nem, Reese a lelke mélyén tudta, hogy a patkányképű politikus csapdába csalja a világot, de mindennap új híveket szerzett, akik istenítették, és lehurrogták az aggodalmaskodókat.
Közeledett a nagy nap, amikor az utolsó ország is aláírja a paktumot. Yenner globális karnevált ígért az emberiségnek, és egy olyan eseményt, ami feledhetetlenné teszi a Világállam születését: napfelkeltét ott is, ahol éjszaka van.
A mesterséges égitestet, amelyet az országok egyesült légiereje ezen a napon készült felbocsátani, Tirannusnak keresztelték el, ami már önmagában véve is rossz ómennek tűnt. A Világkormány ügynökei mindenütt napszemüvegeket osztogattak, és mindenkit biztattak, hogy a kijelölt napon áhítatosan figyelje választott elnöke ünnepi beszédét az óriási kivetítőkön.
Reese is megkapta a maga optikai védelmét, melyet alázatosan megköszönt; ám magában megfogadta: véletlenül sem áll oda a főtéren szorongó birkák közé, mikor a Tirannus fényözönbe borítja a Földet, elindítva Globális Fiestát.
Azonban a Nagy Visszaszámlálás előtti utolsó negyvennyolc óra korántsem úgy alakult, ahogyan elképzelte. A menekülő férfi teljességgel felborította a számításait, és egy olyan könyörtelen összeesküvés kellős közepébe csöppentette Reese-t, amitől a volt elítéltet kiverte a hideg veríték.
Reese lassan hajtott haza a gyárból, betartva a szabályokat, pont emiatt történhetett, hogy az üldözött minden további nélkül beugrott mellé az anyósülésre – mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy járdáról gyalogosok pattannak ki-be a nyitott tetejű autókba.
– Az isten szerelmére, taposson a gázba, jóember, különben kicsinálnak minket! – üvöltötte a hívatlan vendég, miközben a háta mögött gépfegyversorozat ugatott fel.
„Ez nem valami hülye akciófilm” – gondolta Reese idegesen, de hallgatott az idegenre, amit nagyban motivált, hogy néhány lövedék szinte eltüntette a helyéről a hátsó szélvédőt. Óriáskígyóként tekeregtek az utcák előttük, míg lerázták a fegyvereseket, de ez csak átmeneti enyhülést jelentett. Reese tudta, a géppisztolyosok feljegyezték kocsija rendszámát – neki pedig priusza van. Lelki szeme előtt felködlött a Catraz komor árnya.
A kocsit az egyik útjukba akadó sikátorban „felejtették”, abban a korántsem hiú reményben, hogy előbb-utóbb valamelyik élelmes latino suhanc ráteszi a kezét. Ezután Reese kelletlenül és némileg szorongva tapasztalta, hogy útjaik továbbra sem válnak el egymástól – az idegen rátapadt, mint a pióca.
– Ide figyelj – mondta türelmét vesztve –, nem tudom, ki vagy, és miféle bajba kerültél, de én nem akarok belekeveredni! Jobban tennéd, ha lekopnál rólam!
A férfi sírva fakadt, ami nem hatott Reese-re az újdonság erejével – a Catrazban keményebb alakokat is látott már megtörni.
– Nem mehet haza, mert megkínozzák és megölik… – hüppögte az idegen. – Hiába győzködné őket, hogy semmi köze az egészhez, elevenen megnyúznák… a világ jövője a tét, érti?
Reese nem túl erősen, de azért keményen megütötte a fickót. Egy véletlenül arra tévedő járókelő gyorsan áthúzódott a túloldalra, miközben a férfi felrepedt szájjal nekitántorodott a himlőhelyes téglafalnak. Reese elkeseredését és dühét akarta levezetni, a világ jövője meg annyira foglalkoztatta, mint a kihalás szélén álló bálnák felelőtlen vadászata. Sejtette, hogy vele ellentétben másokat nagyon is érdekel a világuralom; főleg a Yenner-féle patkányokat, akik gyilkosokat rángatnak a háttérből. Azzal is tisztában volt, ha nagyon fentről nyúltak a mélybe, akkor csakugyan nem mehet haza. Ott villog a neve a rendszerben, és ha nem nyírnák ki egyből, akkor is úgy vágnák vissza a Catrazba, hogy a taknyán csúszna a legközelebbi celláig.
Úgyhogy most már tudni akarta, mibe keveredett.
– Harley Woods vagyok – közölte az idegen, mintha kiolvasta volna a tekintetéből, hogy ideje színt vallania –, oknyomozó riporterként dolgozom a Blairnél. Szigorúan csak a tények, tudja…
– Akkor csak azokra szorítkozz! – vágott közbe nyersen Reese.
– Nagyon nagy kulimászba keveredtem, ember – vallotta be kitágult szemmel Woods. – Véletlenül államtitokra bukkantam. A birtokomba jutott egy merevlemez, ami miatt az egész kerületet szemrebbenés nélkül kiirtanák, ha tudnák, merre keressenek.
– Lehet, mindjárt megjelennek az első vadászgépek – mondta szarkasztikusan Reese. – Pörgesd fel a szöveget!
– A lényeg az, hogy a népünnepélyre csak egy kiválasztott réteg kapott valóban hatékony szemüveget – magyarázta a riporter sápadtan. – A többi csak játékszer, a Tirannus megvakítja az összes szerencsétlent, aki a kivetítőket és a napfelkeltét lesi.
– Őrültség – jelentette ki Reese, de miközben kimondta, már tudta, hogy nem az.
– Visszatér a feudalizmus, élén Yenner királlyal – magyarázta rekedten Woods. – Néhány ezer hűbéres és leszármazottaik irányítják majd a milliókat, persze csak azokat, akik túlélik a kezdet káoszát. A Világállam betartja a szavát, nem lesz többé bűnözés, de lázongás vagy engedetlenség sem, a szerencsétlen nyomorultak csak teszik, amit mondanak nekik, és örülnek, ha valaki gondoskodik róluk. És persze termelnek, mint a szorgos kis hangyák.
„Hát persze – gondolta keserűen Reese –, a fehér köpenyesek a gyárban. Már jó előre tesztelték, működik-e az elképzelés, miközben világszerte átállították a gépsorokat a leendő vak munkások számára.”
– És mi van a merevlemezen, Woods, ami miatt a bőrödre fáj a foguk? – tudakolta a riportertől.
– Egy program. Azt hiszem, a Földről is el lehetne téríteni vele a Tirannust vagy felrobbantani. Ha értenék hozzá, megtenném – felelte a férfi. – Közvetlenül Yenner hálószobájából szereztem.
Hogy kerültél te Yenner hálószobájába, kérdezte volna szíve szerint Reese, aztán hirtelen leesett neki. Az a szánalmas pityergés, ami még azelőtt tört fel a fickóból, hogy megütötte volna, mindent elárult. A riporter a saját neméhez vonzódott, és nyilván a jövendő király ágyasának szerepét töltötte be. Így jutott bizalmas információk és a disc birtokába, de hogy honnét vette a bátorságot, amivel ellopta őket a világ urától, azt Reese el sem tudta képzelni.
– A családom – motyogta Woods –, őrájuk nem vonatkozik az udvar védelme. Nem akarom, hogy vakon bolyongjanak az ítéletnap poklában.
Reese a távolból zúgást hallott.
„Lehet, hogy tényleg vadászgépek?” – gondolta rémülten. A riportertől hallottak után nem tartotta olyan elképzelhetetlennek.
– Húzzunk innen! – javasolta Woodsnak.

*

Reese-t igazságtalanul zárták a Catrazba emberevő orgyilkosok közé, holott ő az úgynevezett fehérgalléros bűnözői réteget képviselte. Hacker volt, aki folyószámlákat csapolt meg, miután áttörte a pénzügyi szféra körmönfont tűzfalait. Természetesen egy percig sem hitte, hogy lebukhat, úgy vélte, szent és sérthetetlen, mint a fáraó Egyiptomban. Hát, alaposan melléfogott, amire csakhamar maga is rájött, amikor kommandósok robbantak be a konyhaablakon, és olyan erővel szorították le a padlóra, hogy eltört a kulcscsontja. Sajnos az ügyét tárgyaló bíró is éppen abba a bankba fektette a pénzét, amelyik csődbe ment miatta – másként talán nem küldte volna az egyik legkeményebb fegyházba.
Reese megfogadta, ha túléli valahogy a börtönéveket, soha többé nem vesz a kezébe billentyűzetet. Ehhez képest egy netkávéházban ült Woods-al, és megpróbálta feltörni a Tirannus védelmi rendszerét.
Amint betette a lemezt láthatatlan jelek sokasága futott be egy távoli központban, és a hacker tudta, nincs túl sok ideje tönkretenni a mesterséges égitestet. A dolgok valahogy nem úgy mentek, mint régen; érezte, hogy nincs formában. A számítógépek is fejlődtek, mióta hátat fordított nekik; mindenesetre nem találta a vezérfonalat, amit régen a kisujjából kirázott.
– Nos? – kérdezte Woods verítéktől csillogó arccal.
Az első, amit Reese a sitten megtanult, hogy a túlélés a lényeg.
– Nincs gond – hazudta az ágyasnak. – pár perc, és szétvágom az egészet.
– Nagyszerű – mondta megkönnyebbülten Woods.
„De még mennyire – gondolta fanyarul Reese –, nagyszerűbb már nem is lehetne!”
A Tirannust nem lehetett feltörni.
Reese esze azon járt, mi legyen a következő lépés, hogy megússza ezt az egészet. A Catraz-beli logika azt súgta neki, hogy el kell adnia Woods-ot a saját bőréért. Szerencse, hogy Yenner valószínűleg örülne, ha sértetlenül visszakapná a merevlemezt, különben talán le sem állna alkudozni vele. Viszont gyorsan kellett lépnie, ha alkupozícióba akar kerülni, mert máris bemérték. A disc olyan volt, mint egy fertőző szajha, rögtön megjelölte a használóját – Reese lelki szemével látta maga előtt a kopasz mutánsokból álló kivégzőosztagot, amely útnak indult, hogy eltörölje őket a föld színéről.
– Hozz egy kávét! – vetette oda hirtelen Woodsnak, hogy eltávolítsa egy időre a komputer közeléből.
A riporter elsietett, keresztülnyomakodva a tömegen. Reese ujjai szélsebesen járni kezdtek a billentyűzeten. A következő pillanatban már Diamonddal csetelt, aki felvette a kapcsolatot a felsőbb csatornákkal. Maga előtt látta a hájas nevelőtiszt malacfejét, aki biztosította róla, ha tényleg feladja a Világállam legfőbb ellenségét, akár még kitüntetést is kaphat.
Reese nem akart semmilyen medált, csak arra vágyott, hogy megélje a napfelkeltét. Mire Woods visszaért a kávéval, már elárulta őt, ahogyan Júdás is Jézust. Meghatározták neki a pontos helyet, ahová sértetlenül le kell szállítania Woodsot a lemezzel együtt. A vérdíj ezúttal nem néhány ezüstpénz, hanem egy működő szemüveg volt – a látás adománya, ami a közeljövőben megfizethetetlen értéknek számít majd.
– Tovább kell állnunk – mondta Reese, miközben szinte egy hajtásra felhörpintette a feketét. – Bemértek a rohadtak, de ne aggódj, ismerek egy helyet, ahonnét folytatni tudom.
Nem akarta, hogy a kormány fejvadászai azelőtt rajta üssenek, hogy leszállította volna az árut, mert az nyilván az alku elévülésével járt volna. Úgy vélte, helyesebb, ha az ő játékszabályai szerint játszanak.
Épp időben hagyták el a netkávézót, még látta a sarkon bekanyarodó sötét furgont, mielőtt elnyelte volna őket az egyik mellékutca.
– Hová megyünk most? – suttogta rekedten Woods, mintha az üldözők meghalhatták volna.
– Ó, nem messze – mondta megnyugtatóan Reese. – Van a közelben egy raktár, ahol leselejtezett, de még működőképes számítógépet tárolnak. Nem őrzi a kutya se, én meg ismerem a belépési kódokat. Régen ott dolgoztam egy darabig. Menedéknek megfelel, és tökéletes hely, hogy hidegre tegyem a Tirannust.
– Nagyszerű – mondta lelkesen a riporter. – Gyerünk!
Csak az épülettől pár méterre ütötte le az ágyast, így legalább nem kellett túl sokáig a vállán cipelnie. Odabent már vártak rá.

*

A tömeg lázas izgalommal gyülekezett minden nagyobb város főterén, a kivetítőket lesve. Elkezdődött a Visszaszámlálás. Sokan színes holmikban pompáztak, mások alig viseltek magukon ruhát. Jó néhányan részegek voltak vagy kábítószeres bódulatban szédelegtek – mindenki a maga módján készült az Aranykor nyitányára.
Reese az önbizalom fensőbbségével állt az embertömeg sistergő masszájában. Rövidesen csoda részesévé válik, felemelkedik a sötétségből a fény felé. Ilyesmi még nem történt vele. Mindig a csorda tagjai közé tartozott. Most minden megváltozik, gondolta boldogan, hisz sohasem tartozott még a kiválasztottak közé.
A fején ülő formatervezett napszemüveg ugyanolyan tucat terméknek látszott, mint amelyet a többi bámészkodó viselt, és tulajdonképp még a belső szerkezete sem tért el gyökeresen az övéktől. Parányi jeladók tették benne a dolgukat, hogy a zsarnoknap az űr távolából is felismerje a kiváltságosok egyikét. Láthatatlan kapcsolat kötötte össze őt a királlyal és annak leendő udvartartásával. Napszemüvege olyan hullámhosszon rezgett, amely alapvetően eltért a hétköznapi halandók jelzéseitől. Garantálták neki, hogy a Tirannus keltette fénydagály úgy kerüli el őt, ahogyan Egyiptomban az elsőszülött csecsemőket legyilkoló Szentlélek a zsidók hajlékát.
Miközben a csillagoktól ragyogó égbolt felé fordította arcát, Reese lélekben újra megelevenedni látta a raktárban történteket. Az odabent várakozó alakok arca komor halotti maszknak látszott, miközben pislogás nélküli tekintetüket rámeresztve átvették tőle az ellopott lemezt. Azt sem várták meg, hogy kimenjen onnan, hatalmas, borotvaéles fejszéket húztak elő, és a szeme láttára darabolták fel az ébredező riportert. Sejtette, hogy az ő okulására teszik ezt a rémséget meg azért, mert rettentően élvezik önnön mindenhatóságukat.
Reese sok szörnyűség óhatatlan szemtanújává vált az évek során, de egyik gyilkosság sem tett rá olyan mély pszichikai hatást, mint Woods megölése. Yenner ügynökei szenvtelenül trancsírozták fel a védtelen férfit, árulójának pedig émelygés kúszott fel a torkán. Megmutatták neki, mire képesek, ha abban törné a fejét, hogy őket is becsapja. Reese végül nem bírta tovább: kétrét görnyedve, könnybe lábadt szemmel a falnak tántorodott, szájából pedig sugárban tört fel gyomrának tartalma. Zihálva, görcsösen rázkódva leokádta a cipőjét, miközben gyűlölte magát gyengeségéért. Megpróbált felkészülni rá, hogy a következő pillanatban vele is az történik, ami a riporterrel. Igazából nem az undor, hanem a vegytiszta halálfélelem hagyott nyálkás váladéknyomokat a cipőjén.
Meglepetésére mégis életben hagyták az alku szerint, talán mert hűbéruruk odaadó rajongással viseltetett a korrupt emberek iránt – bizonyára nem kevés megvehető köpönyegforgató szegélyezte útját a csúcsig. Amikor színe elé vitték, Yenner patkányképén önelégült mosollyal még a Tirannust vezérlő számítógépközpontban is körbevezette, a szeme láttára illesztve be a pótolhatatlan merevlemezt a helyére, mialatt a napfelkeltét követő Új Világrendről áradozott…
Nemsokára eljön az ő világa, gondolta Reese – a kivetítőkön már az utolsó számjegyek peregtek, és a tömeg teli tüdőből, fennhangon üvöltötte őket:
– Négy… három… kettő… egy… zéró!
A Tirannus nappali fénybe borította az eget, morajlást csalva elő a sokaságból. Reese üvöltött, de végre szabadjára engedhette közöny maszkja mögé rejtett kárörömét. Tudta, hogy fájni fog, mikor Yenner napja felvirrad, mégis eszementen kacagott, miközben látóidegét hamuvá égő, fekete drótszálnak képzelte.
A világ új urai hatalmas börtönné változtatták volna a Földet – egyetlen óriási Catrazzá, amelyben fénytől megfosztott nyomorultként tántorognak az elítéltek végtelenbe nyúló generációi, miközben a Tirannus gondoskodik az utánpótlásról.
Reese úgy érezte, mintha valamelyik főisten villámokból szőtt fénylándzsákat döfne szemén keresztül az agyába, és csak az vigasztalta, hogy az irányításra kiválasztott elitkaszt is ugyanazt a kínt éli át, amit ő. Ott állt karnyújtásnyira az új világtól, melyben rajta kívül mindenki fegyenc, és ő a börtönőr, de valahogy mégsem fűlött a foga a szerepcseréhez. Mindig is gyűlölte a rendszert, és annak álszent képviselőit, de kiszabadulása után mélyre temette lázadó hajlamait, melyek az alkalmas pillanatban megsokszorozódott dühvel törtek ki fogságukból.
Nem hagyhatta ki, hogy keresztbe tegyen az emberiség elnyomóinak, főleg mivel Yenner király még azt a szívességet is megtette neki, hogy egy nagy kosárba gyűjtötte mindnyájukat. Azzal sem törődött, hogy a saját bőrével fizet, tudta, hogy az önfeláldozást nem adják ingyen senkinek. Természetesen iszonyatos volt; rettenetesen fájt, de arcára mégis letörölhetetlen öröm telepedett, miközben maga előtt látta az uralkodót és tehetetlen pribékjeit, ahogy kétségbeesetten sikongatva botladoznak az örök sötétségben.
Talán a jó öreg Júdás árulása sem az volt, aminek első pillanatban látszott. Reménykedett benne, hogy Woods látja valahonnét a másvilágról, és mostanra megértette már, hogy miért kellett áldozatul vetnie őt a gyilkosoknak.
Reese egyetlen pillantással felmérte, hogy a riporter által lopott disc nem elég hozzá, hogy feltörje a Tirannus védelmét. Közelebb kellett jutnia a műholdat irányító központhoz, ha igazi eredményt akart elérni.
Maga az önhitten ostoba Yenner jutatta be a vezérlőterembe, ahol könnyedén átállította a hálózati opciókat. A király egyetlen töredék másodpercnyi figyelmetlensége elegendő volt hozzá, hogy visszájára fordítsa az egész rendszert – attól kezdve a gyanútlan tömeg vált kiválasztottá, míg a szűk arisztokrácia saját vermébe hullt.
A valamikori fegyenc boldogan tántorgott el a sűrű, felhevült embermasszában. Nappali fényárba borult utcákon botladozott, sötétség börtönébe zártan. Mégsem marcangolta lelkét keserűség, mert a Catraz elhagyása óta először, végre szabadnak érezte magát.