Szerettem azt az erdőt, ott a folyóparton, azzal a nem is tudom honnan itt maradt romos kastéllyal – talán az idő felejtette itt rohantában…
Sokat jártunk ott Vele, még is legtöbbször arra emlékszem, amit abban a csipkés rózsaszínű ruhájában ott pörög a bejárat ablaktükre előtt és önfeledten énekel…
Mindig énekelt… sokszor akkor is, ha csak ketten sétálgattunk ott a romoknál, ahová tilos volt menni, ahová azért is ki kellett szökni, hiába mondták, hogy veszélyes.
Persze csak azért mondták, hogy ne kelljen annyira figyelniük ránk, könnyebb volt félelmet kelteniük, – ha tehették volna, oda láncoltak volna az ágyhoz vagy az iskolapadhoz -, hogy nem mászkáljunk össze vissza, mint a hangyák a mákos tésztán…
De mi akkor is kiszöktünk, azon a nagy lyukon, ami a kertvégi kerítés rozzant dróthálóján tátongott, mint valami alvó orjás nyitva felejtett szája, vagy valami „időkapu” féle, amin keresztül átléphetünk egy másik dimenzióba.
Érdekes, émelyítő érzés volt átbújni azon a lyukon.
Nekem mindig a torkomban dobogott a szívem, még sokadára is amikor megtettük, hogy a tiltás ellenére kiszöktünk.
Ha jobban bele gondolok most, hogy beszélek róla, mintha újra érezném az a dobogást… igen, azt hiszem…
Egy más világba léptünk át a "szabad"-ból a "tilos"-ba, még azt is megkockáztatva, hogy a kerítés rozsdás vaspengéi megsebeznek.
Nem számított semmi, csak a tiltás ellenére tenni, csak érezni az izgalomtól az arcunkba szökő vér melegét, a hátunkon lefutó izzadságcsepp csiklandását, akár csak most, felnőtt fejjel, ha valamit a józan ész ellen teszünk, semmi más okból, mint kiélvezendő a „ tilosban járás” édes gyönyörét…
Édes méz volt az kis szabadság, az a pár óra, amit ott minden és mindenki elől elbújva, minden köteléktől megszabadulva eltölthettünk, hogy aztán hallva a keresésünkre indulók kiabálását, egyszer csak „előkerüljünk”, ártatlan csodálkozó képet vágva.
Kéz a kézben mentünk a folyó ívét követve be az erdőbe ahhoz a düledező házhoz, amit csak a gyerekfantázia látott és nevezett kastélynak.
Bár ha most így visszagondolok lehet, hogy tényleg az volt még úgy is, ahogy ajtó és ablak nélkül állt ott a foghíjas zsindelye alatt ázottan, roggyant térdekkel, mint valami reménye vesztett koldus, aki már arra is fáradt, hogy a járókelők felé nyújtsa a markát
Ő nem szeretett bejönni a házba velem, azt mondta szellemek vannak odabenn, elrabolnak minket és soha nem kerülünk meg…
Én nevettem ezen, mint annyiszor a félelmei miatt.
Persze nekem könnyű volt, én este hazamentem, pontosabban anyám – ha letette az otthon konyháján az aznapi munkát – hazavitt, el abból az anyátlan-apátlan világból oda, ahol csak én voltam, és a testvérem, ahol a gyerekeket a nevűk helyett csak egyszerűen „kicsim”-nek szólították, és nem csak egy bögre kakaó járt mindenkinek.
De őt nem vitte haza senki, neki maradnia kellett, azzal a büdös szájú csámpás nevelőnővel, Tilda nénivel, aki nem szerette a gyerekeket, aki igazán senkit sem szeretett, kis barmoknak hívta az apró népet, az otthont meg állatmenhelynek…
Ö még akkor is sokszor énekelt, ott a folyosón, amint terelte őket az a nő nemű pásztor.
Az ajtóból még visszanézett, integetett aztán eltűnt a szoba sötétjében, hogy aztán mintha csak valami varázslat lenne, reggel már ott forogjon abban a rózsaszín ruhájában a folyósón, telitorokból énekelve, amint meglát…
Sokszor álltam még ott percekig, hogy hátha még feltűnik egy pillanatra, de soha nem sikerült megpillantanom, még akkor sem, még az nap sem, amikor már én tudtam, hogy többet nem találkozunk, többet nem állok itt.
A felnőttek önelégült, tudatos világa, – amiben minden azért történik, hogy jobbá és boldogabbá tegyen -, nem engedi.
Az a világ, ami mindenre csak azt tudja mondani, hogy nem, az a világ, ahová gyerek ként annyira vágyunk, pedig az minden igyekezetünk ellenére boldogtalanná tesz, és mi az időnkkel fizetünk az üveggyöngyökért és délibábokért.
Anyám egy másik helyen kapott munkát, és hogy ne kelljen kétfelé mennie a városban, engem is egy közelebbi iskolába írattak, és többet még csak nem is mentünk a gyerekotthon közelébe.
Nem is gondoltam volna, hogy az intézet magányánál és kilátástalanságánál lehet még rosszabb is… az élet dobált öszze-vissza, sokszor úgy tűnt, hogy valami eredendő bűnt követtem el , amiről nem is tudok, még is bűnhődnöm kell.
Néhány éve egy apró kis üzletben dolgoztam, a napok hetetekbe, hónapokba , évekbe folytak össze, már sokszor nem is tudtam, ha megkérdezték, hogy mióta dolgozom itt, vagy hogy éppen milyen nap van.
Az a nap is ugyan olyan szürke volt mint azt előző, és az azt megelőző…
A reggeli alkoholisták… jöttek a szokásos reggeli „lökésért”, aztán indultak tovább, hogy másnap reggelig nem is jöjjenek, hogy aztán egyikük-másikuk el is maradjon örökre, ha az ital bizonyult erősebbnek.
És ebben az évek óta tartó szürkeségben, a sok ismerős „jó reggelt” között megszólalt egy még ismerősebb hang, amit nem is tud hirtelen hová tenni az ember, mintha csak egy álomból visszhangozna, mintha csak távolról kiáltanák a nevem.
Ez Ő, -nyilat belém -, nem kellett, hogy lássam. A hangja belém vésődött, és ott keringett azóta is bennem, mint valami eltévedt visszhang a hegyek között.
Ott előttem úgy, ahogy ott a folyosó végén állt mindig, mert tudom, hogy mindig várt rám még egy pillantásra, – tudom – mert mindig visszanéztem a függöny mögül, ahonnan ö nem láthatott soha…
Azon az utolsó napon is ott állt, aztán még intett is, nem értettem miért integet, mikor nem lát engem, miért integet a falnak, a függönynek, a csukódó ajtónak, hiszen holnap úgy is jön, és mi úgy is kiszökünk ott a kert végében, és együtt isszuk a viszonylagos szabadság bódító italát.
Csak másnap értettem meg, amikor nem jött lábat lógatni, hogy nem látom többé.
Talán beteg gondoltam, talán csak rosszul aludt, ahogy szokott, talán az éjjeli démonok túl kevés időt hagytak neki a pihenésre és a mamája nem hozta magával ma reggel. De nem jött, és nem jött a mamája se, az a nagyfenekű mindig mosolygó asszonyság sem, akinek minden szavában ott volt egy simogatás és olykor könnyeket láttam a szemében amint végnézett rajtunk.
Nem, az nap már nem ő osztotta a reggeli teának mondott melegvizet.
Már egy szikkadt mellű sürgető hangú piszkafa állt a kiadó ablak másik oldalán. Mintha csak Tilda lenyomata lett volna valami maradék anyagból.
Ő is gyűlőt mindenkit, egyszer azt mondta Tildának, megvetően felénk bökve, hogy nem érti, hogy azt embereknek mi a kefélésben, ha ez a lesz a vége ez a sok anyáért nyavalygó selejt, amiket aztán hagynak az államra nyűgnek…
És egyszer csak ott volt, ott állt előttem, a húsz évvel későbbi valójában, érett férfiként, borostásan, tüskére vágott hajjal.
Már más volt, a tekintete már nem engem fürkészett, mit ott a romoknál…, talán már a szeme csillanása sem volt a régi, de hangja most is megborzongatott, a bőröm alá bújt, viszketnem kellett tőle.
De csak futólag pillantott rám, talán nem is engem látott, talán nem is látott engem, igen, csak egy eladó voltam a sok száz közül, akiktől már mind kért egy-egy csomag cigarettát és már ment is tovább, oda abba a ködbe, amibe akkor azon a napon veszett oda.
-Egy csomag sopianaet kérek -, mondta, nem nézett rám még akkor sem, amikor a kezébe adtam a visszajárót. Még szinte meg sem fogta a pénzt, már is fordult az ajtófeléé, a rőzse bajsza alatt valami viszlát félét mormogva.
Hát ennyi, álltam ott leforrázva, ennyi a várva várt pillanat, hamarabb szétpukkan, semmivé válik, mint egy szappanbuborék.
Talán énekelnem kellene még gyorsan, még mielőtt sietve kifordul az ajtón, hogy ne húsz év múlva sodorja felém újra a sors.
Talán énekelnem kell neki, mindegy ki lép be a boltba, ki néz hibbant tyúknak, talán énekelnem kell neki úgy ahogy ott, a romoknál.
Mindig kierőszakolva azt a kis játékot, mert bárhogy is kérlelt, csak akkor hagytam abba a dalolást és csak akkor loptunk egy-egy gyerekes csókot a másik szájára, amikor letérdelt elém és azt kérdezte: „hozzám jössz feleségűl?”
És már nyilt is a szám, bármennyire nem akartam, hiszen meg sem látott, de nem tudtam parancsolni a hangomnak.
Három piros kendőt veszek,
Ha felveszem, piros leszek, ájna…
Piros leszek, mint a rózsa,
Rám illik a babám csókja, ájna…
Ő megállt, mintha csak elfelejtet volna valamit, vagy nem stimmelt volna a visszajáró, megfordult de most már a régi csillanással a szemében rám nézett, és azt kérdezte:
-Hozzám jössz…?-