Presszó

Nézte a lány arcát. Az italát kortyolgatta, és ahogy kicsit felemelte a fejét, megfeszült a nyaka, megkívánta őt.
– Ne, kérlek! Nyilvános helyen vagyunk – mondta a lány, és arrébb húzódott. – Edd a fagylaltodat inkább.
– Jó, de a nyakadat akkor is megcsókolom – húzódott közelebb a lányhoz, belecsókolt a füle mögötti érzékeny helyen.
A lány megborzongott, jólesett neki a férfi erőszakossága.
– Jó, most már elég. Tudod, hogy nem szeretem, ha mások bámulnak minket.
A fiú visszahúzódott, és megfogta a lány combját. Imádta kemény combjait, sportos testét. Vékony nadrág volt rajta, és könnyű pólót viselt, mint a futók. Jó lett volna kicsit játszani, de tudta, nem megy semmire vele. A presszóban félhomály volt. Ketten ültek a bokszban, senki nem volt körülöttük. Máskor is jártak már itt. Nem túl gyakran, de egy héten legalább egyszer, itt találkoztak. Már hat hónapja járnak, és csak egyszer volt komoly testiség közöttük. A lány kezét fogta, és simogatta az eres kézfejet.
– Szép a kezed – mondta a fiú.
– Csak kicsi – nevetett a lány.
– Pont akkora, amekkorára szükséged van.
– Jönnek a vizsgák, tudod. Most hosszabb ideig nem látjuk egymást.
– Ez mit jelent, neked mi a hosszú idő?
– A jövő héten, vidéken leszek. A matekot elhalasztom, mert öt vizsga sok lesz.
– Akkor tanulnod kell arra is.
– Igen, utána lemegyek a barátnőmhöz Debrecenbe, ő majd felkészít.
– Akkor legalább, egy hónapig nem látlak.
– Nem, azt nem akarom. beszélünk majd. Mindenképpen találkozni akarok veled, mielőtt leutazom Debrecenbe.
A fiú úgy érezte, most hosszú időszak következeik, amit nélküle kell elviselnie. Mindig tudta, hogy nem ő a legfontosabb a lány számára. El kell tartania a gyerekeit, sokat dolgozik, túlóráznia kell. A barátai is többet jelentenek számára, mint ő.
– Most mi van? Mitől lettél ilyen szomorú? – kérdezte a lány egy kicsit sértődötten.
– Azt hittem, többet lehetünk együtt. Tudod, hogy minden percemet veled tölteném.
– De nem lehet. Fáradt vagyok, értsd meg. Hajnalban kelek, sokat dolgozom, főiskolára járok, és ott vannak a gyerekek is.
– Tudom, nem tettem szemrehányást neked, csak jeleztem, hogy hiányzol.
– Mégis, úgy mondod, mintha én tehetnék róla.
– Hagyjuk! Kérsz még valamit?
– Nem, köszönöm. Lassan mennünk kell.
A fiú közelebb húzódott a lányhoz, de ő elhúzódott. Máskor is érezte a távolságtartást, de nem tette szóvá. Tudta, a lánynak igaza van. Túl sok ez egyszerre. De döntenie kellene, mit képes vállalni? Nem tudta, mit érezhet a lány iránta. Mert nagyon nagy volt a szerelem, de valójában még nem is csókolóztak, vagy még meg sem ölelték egymást. Akkor, este is, amikor a főiskoláról érkezett, és felmentek a fiú lakására, sietett haza. Felhívta telefonon, és azt mondta, a fia belázasodott, siet haza, de felmegy, már hónapok óta készültek rá, nem akar csalódást okozni. Két órát sem töltöttek együtt. A lány feszült volt. Érdekes, ahogy belegondol, a találkozások sem tartottak egy óránál tovább, soha. Mindig sietett, az óráját nézte.
– Maradj még egy percet, beszélni akarok veled.
A lány ránézett. Talán, most először nézett így a szemébe, várakozóan, kíváncsian.
– Jól van, mondd, amit akarsz, figyelek.
A fiú megfogta a lány kezét, és elcsukló hangon mondta.
– Szakítsunk. Váljunk el békében egymástól.
A lány nem lepődött meg. Elhúzódott a fiútól, aki legszívesebben visszavonta volna, amit mondott.
– Jobbat tudok. Már én is gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet egyikünknek sem jó. Adjál időt nekem, hogy rendezzem a dolgaimat. Tisztáznom kell az érzéseimet, és neked is el kell döntened, mit is akarsz. Az elején elfogadtad ezt a helyzetet, tudtad, hogy nincs időm semmire, és hogy türelmesnek kell lenned. Hamarosan minden megoldódik, de ehhez kell egy kis idő.
– Hónapok, évek – mondta a fiú lemondóan.
– Igen, de vállaltuk. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz.
– Jól van, ez ésszerűen hangzik. Majd jelentkezel, és megbeszéljük, hogyan tovább.
– És neked is tisztáznod kell magadban, mit akarsz, és mit tudsz tenni a kapcsolatunk érdekében.
A fiú felállt, és helyet adott a lánynak, aki kijött a padok közül. Megölelte a lányt, de a lány enyhén ellökte magától.
– Ne haragudj, de sietek.

Az elmúlt egy hónapban nem látták egymást. A fiú várta, hogy majd ír, de nem beszéltek telefonon se. Rossz érzése volt, de nem akarta keresni a lányt. Abban állapodtak meg, hogy majd, ha minden elrendeződik, akkor jelentkezik. Többször elment a presszó előtt, de nem volt mersze bemenni. Talán, mert úgy gondolta, hogy ez az ő helyük. Megállt a bejárat előtt, amikor észrevette az ismerős nyakat, a feltűzött barna hajat. A lány háttal ült. Vele szemben egy férfi, és fogta a lány kezét. Nevettek, láthatólag jól érezték magukat. Bement, és leült az asztaluktól távolabb. Megjelent a pincérlány.
– Mit hozhatok? – kérdezte komor hangon. – Semmi közöm hozzá, de már másodszor vannak itt. Sajnálom.
– Semmi baj. Örülök is, hogy bejöttem, legalább érthető az az egy hónap, amit át kellett élnem.
– Ne búsuljon, maga talál magának száz különbet is.
Úgy ült, hogy látta a lány arcát is oldalról. Nézte a vonásait, a szemét figyelte, a tekintetét, amely csodálattal figyelte a férfi minden mozdulatát.
– Tessék a kóla, és a kávé – mondta pincérlány.
– Köszönöm.
– Nem túl gyakran jöttek, de megjegyeztem magukat. Olyan különleges párnak tűntek, de én láttam, hogy nem tartoznak egymáshoz.
– Nem akar leülni egy percre legalább?
– Nem lenne szabad.
– Hozzon magának valamit, és nekem is erősebbet.
A lány kacsintott, majd elsietett. Pár perc múlva letette az asztalra a két konyakot.
– Ez jó lesz?
– Tökéletes.
A férfi már nem is figyelt a párra. Azt még látta, hogy összebújnak, csókolóznak. Megkönnyebbült. Most látta a lányt először boldognak.
– Hé, térjen vissza! Ők már egy másik világban vannak.
– Tudom. Engem soha nem engedett be oda.
– Ne bánja.
– Nem, nem bánom. Éppen ellenkezőleg. Megkönnyebbültem.
– Mindig is tetszett nekem – mondta a lány.
– Hogyan? Mit mond?
– Tízkor végzek. Megvársz itt? – kérdezte a lány, és a férfi kezére tette a kezét.
Finom, meleg keze volt. Érezte az ereket, amikor megsimogatta.
– Gyönyörű kezed van – mondta a pincérlánynak, és a szemébe nézett.
– Igen, csak kicsi.
– Nem kicsi az, pont akkora, amekkora kell.