Szökés

A távolban ajtó csapódása hallatszott. Az éj sötét fellege borult a tájra, csak néhány utcai lámpa halvány fénye világította meg a környéket, ám ez a kis fény is elég volt ahhoz, hogy elvakítsa a csillagok pislákolását.
Léptek hangja vert zajt az éjben, a városka parkjának harmatos pázsitján zizegett egy sportcipő gumitalpa. Egy alak közeledett sebesen, cipői elszántan követték egymást a sötétzöld gyepen. A dagadó Hold rosszalló pillantásokat vetve bújt be egy szürke felhő mögé, amikor az alak elhaladt egy fűre lépni tilos feliratú tábla mellett. Ám láthatólag a tábla érdekelte a legkevésbé. Monoton, de tempós léptekkel menetelt előre, minél távolabb a park túlsó szélétől, ahonnan az imént ajtócsapódást lehetett hallani. Már ott sem hallatszott semmi, csend volt mindenütt.
Az alak megállt egy pillanatra, egy lámpa kóbor sugara hullt rá az arcára. Fiatal férfi vált láthatóvá. Csaknem gyerek volt még, ifjú arca azonban kemény vonásokat tükrözött. Szemében elkeseredettséggel vegyes indulat lángolt. Szomorú volt és dühös. Dühös a társadalomra, az emberiségre, az egész világra. Felnézett az égre, onnan várva valami vigasztalást, vagy legalább együttérzést.
-Bárcsak minden másképp lenne. – mormolta álmodozó hangon maga elé. – Bárcsak holnap már egy másik, jobb világban ébredhetnék.
A Hold kiosont a felhők mögül, ezüst szemével a fiatalembert fürkészte. És valahol a messzeségben, több száz kilométer távolságban egy apró kőzetdarab adta át minden porcikáját Földanya védelmező pajzsának, s a hajnali Nap első sugaránál megvilágítva porladt apró darabokra, majd tűnt el örökre.