Szerelmem az utcán jár, szerelmem egy kis szemüveg. Szerelmem az utcán lebben, szerelmem egy hajtincs. Szerelemem egy mozzanat, szerelmem egy apró alak. Mi nem a kép, hanem ami mögötte van.
A szerelem darabokban nyilall belém az utcán e képekre. Nem Te vagy, és mégis Te egészen. Az emlékezet játékára mosolyogsz rám, pedig régen nem láttalak. Ismeretlen ismerősök keltik fel bennem az édes vonalakat, a tekinteted varázsát, vagy csak egy-egy ruhadarabodhoz kötődő emlékét. S azt a gyilkos érzést, hogy mennyire hiányzol.
Szerelmünk megtalálása egyeseknek csak a vágyak tüzének csitítása. Némelyeknek édes beteljesületlen álmodozás. Nekem szentély. Menedék. Az igaz valóság. A MI valóságunk.
Kedvesemmel lenni az egésszé való kiteljesülés, a tükör másik felének megtalálása. A mennyei boldogság visszfényében tekinthetek magamra, mert ott állsz, mint glória, beragyogsz.
Míg nem vagy itt, összerakom szerelmünk az utca tükörkép darabjaiból. Oly jó szerelmem tükörképébe tekinteni. Szemed tükrébe még jobb lenne…
*
Szeretem nézni a szemed. Zöld fényét figyelni, mely sokkal szebb bármilyen smaragdnál. Ahogy édesen és puhán bevonsz szereteteddel, önmagamat is megpillanthatom szerető lelkünk mélységében.
Zöld, a szabadság színe, és én megszabadulhatok a napok nyűgeitől, a létezés nem akart formájának nyűgeitől, és igazán, mélységesen önmagam lehetek. Engem, aki ténylegesen létezem, csak TE ismersz. A többieknek csak álca, maskara, jólneveltség, mosoly és határozatlan vagyok. Neked rettegő kicsi sárkánylovas, aki magasba repítene, de fél hogy leejt. Ám egyre jobban tud repülni, mikor átöleled…
*
Ölelés, csodás, kerekded, befogadó szó.
Ölelésed a biztonság, a melegség, a szeretet lágy tüze, mely felmelegít a véglegesen elfagyott jégpáncél alatt. Az egyedüllét felenged, utat ad a felismerés tavaszának. Kivirágzik a lélek, lombot hajt, s nevetve nézzük, hogy a lomb is zöld. Ülünk fegyverek és rózsák közt, édes gyermek. Hisszük a békét, hisszük egymást, és ölelésünk oly végtelen igazság, mint a folyópart és a folyó ölelése. Mint a napfény és a szél csókja…
*
Csókok, kegyetlen félreértés a tömeg előtt. A csókoknak lángját mondják, pedig a csókok ragyognak. Egymást egészítjük ki ekkor, az összetartozás fényében fürdünk.
Talán egykor elfeledett csillagokként álltunk összefonódva, s most ismét együtt ragyogunk. Kettős csillag vagyunk sötét korok egén. Csókjainkban a vágy fuzionál a béke keresésévek tiszta céljával.
S mi ekkor ragyogunk, saját magunk és a Létezés fényében. Mint akit megérintettek az istenek…
*
Érintések, apró felfedező utak az ismeretlen ismerősségben. Mintha már találkoztunk volna, csak elfeledtem alakod, bőröd érintését, vagy arcod formáját. Szádnak kedves ívét, az egyenkénti tökéletlenség drága tökéletességét. Az én kedves Vénuszom vagy,
Talán Te is láttad nyáron a folyókban az én tekintetem, amint téged kutattalak. Érezted, amint karom utánad nyúlt, szám tudatlan téged hívott.
Érintéseinkben ismét egymásra találunk, nevetünk saját sutaságunkon, s annak boldogságán, hogy milyen csodálatos lelkeinket összeérinteni. A szavak már nem is elegek hozzá…
*
Én kerestem meg a szavakat, amiket nem tudsz kimondani. Ott ülnek a lelkedben, jól tudom. Látom a lelkedet, s tudom, hogy tisztább szöveget nem kívánhatok magamnak, mint amit te megalkottál. Közös imádságunk és közös jelszavunk Benned ég, általam nyilatkozik, s benned talál örömre.
Én csak összeszedtem szerelmünk tükördarabjait. S most tekints magadra. Ugye milyen szép vagy, így, együtt?
3 hozzászólás
Nagyon szépen leírtad szerelmed tükörbarabjait! Jó volt olvasni!
gratulálok Panka!
Kedves Beyond!
Gyönyörű vallomás, a tükördarabok csodásan összeillenek!
Üdv: Borostyán
Micsoda ritmusa van a prózának! Fantasztikus! Azt hiszem, ezt még egy párszor el kell olvasni, és újabb "rétegek" fognak előkerülni.
Gratula 🙂