Villanások …

– Mesélsz nekem arról, milyen otthon?
Lehajtott fejjel ül a hatalmas asztal előtt és bámulja koszos, lukas cipőbe bujtatott lábait. A nadrágja pár mérettel kisebb, pólója tán ugyanannyival nagyobb. Nem néz rám, csak tétován megvonja a vállát. …
* * *
A tükör előtt kell állnia, büntetésből. Nem néz bele, a földet bámulja. Alig hallhatóan motyog. Mióta? Órák? Napok? Már nem emlékszik, nem is érdekli. Ott áll, kissé megroggyant vigyázzállásban, lehajtott fejjel, a foltos járólapot bámulva. Csukott szemmel is pontosan fel tudja idézni az összes maszatot, leverődést, kopást. Ha akarja. De most nincs kedve.
Az ütés hátulról és váratlanul érte. – Hangosabban! – üvölt rá a bátyja, akinek az volt a dolga, hogy őrt álljon mellette. Felemelte a fejét és egyenesen belenézett a tükörképének a szemébe. Kócos, ragacsos szökésbarna haja kissé belelógott fakókék szemébe, és így eltakarta csálé szemöldökét. Tekintete megakadt a homlokán húzódó rózsaszín, vékony sebhelyen. Vajon mikor szerezte ezt? Tűnődött. Már nem emlékezett, mint ahogy nem tudta felidézni a száját keresztben átszelő halványuló forradás, a szeme alatt húzódó csillag alakú heg keletkezését sem. Nem szerette azt az arcot, ami visszanézett a tükörből. Komor, szürkés, beesett arc, karikás szemek, lila folt az állkapcsán. Ha becsukja a szemét, nem ilyennek látja magát. De az a kép lassan fakul és már alig-alig képes visszaidézni. Már kedve se sok van, hogy megpróbálja.
Az újabb ütés már nem érte váratlanul. Sóhajtott egyet, belenézett a tükörbe, de már nem látta önmagát szemében összegyűlt könnyeitől, csak egy elmosódott képet, és folytatta a mondókát, mintha csak egy mantrát motyogna: Rossz vagyok, rossz vagyok, rossz vagyok…
* * *
A pincébe vezető lépcső alatt ül, felhúzott térdein nyugtatva állát. Karjaival szorosan átöleli magát. Nem csak a hideg elől védekezik ezzel a módszerrel. Így szokta megnyugtatni magát, ha félt, vagy ha nagyon szomorú volt. Mint most is. Bár most inkább csak éhes volt. A csukott ajtón keresztül is hallotta, ahogy a család épp vacsorázik a feje felett. Pont ott van a konyha. Ha behunyja a szemét, pontosan el tudja képzelni, hol ülne ő. Az asztalfőnél, az apja mellett. Másik oldalán a kishúga, mellette meg az édesanyja. A bátyja szigorúan vele szemben. Tőle még így, gondolatban is félt.
Ha erősen koncentrált a leszivárgó illatokra, mindig ki tudta találni, mit vacsoráztak. Ma paprikás csirkét. Tejföllel. Megkordult a gyomra. Olyan erősen és hangosan, hogy kizökkentette a koncentrálásból. A pince hideg, dohos és nagyon sötét volt. Nem szeretett ott gubbasztani. Félt és fázott a sötétben Akárhányszor oda zavarták, könyörgött, sírt, toporzékolt, fohászkodott. Megígért volna mindent. De le kellett mennie a lépcső alá. Mert rossz volt.
* * *
Kint hatalmas pelyhekben hullik a hó. Óriási halomba gyűlik a ház előtt, az utca mentén, az árokban. Az ablakkal szemközti bokor egészen olyan lett, mint egy hatalmas vattacukor. Az ember legszívesebben beleharapna. Ettől egy kicsit elmosolyodik, de aztán eszébe jut, hogy még nem evett aznap semmit, és el is megy a kedve a mosolygástól. Az udvaron gyerekek játszanak, hóembert építenek, szánkóznak. Az ablakból nézi őket. Ő nem mehet ki közéjük. Sose mehet. Orrát odanyomja a hideg, párás ablakhoz. Könnyei fátylán keresztül nézi, ahogy a szomszéd ház ablakában felállított karácsonyfán felgyulladnak a fények. A színesen ragyogó gömbök csillogása elmosódik a párás üvegen. Valaki épp csillagszórót gyújt. A gyerekek beszaladnak a házba, mindegyik izgatott, ideges. Mindjárt itt a Jézuska! – kiabálják. Az ő szíve is megdobban, torka összeszorul. Talán idén végre neki is?
Az anyja ellentmondást nem tűrve bezavarja a szekrénybe. Még egy karácsony magányosan a sötétben. Sírva fakadt, könyörögni akart, de tudja, semmi értelme sincs. A sötét szekrényben nincs vele senki, csak a könnyei, a félelmei és a gondolat, hogy megint rossz volt…
* * *
Megfogom a kezét, amely feltűnően kicsi és koszos. A kisfiú még egy utolsó pillantást vett a szülei felé, szomorú tengerkék szemében zavarodottság és félelem keveredik. Bizonytalanul lépked mellettem, az autó felé, amely talán egy másik életbe repíti.
Az autóban gubbasztva, fejét lehajtva, szipogva kérdi, alig hallhatóan.
– Azért, mert rossz voltam?