Zsíroskenyér

Kimegyünk a rozoga kapun az öcsémmel, át a szomszédba. Gazdálkodó svábok voltak, akkor nekem már mindketten nagyon öregek. Nem léptek be a tsz-be, nem kértek az éppen serkenő szocialista világ csalóka biztonságából. (persze ezt csak most gondolom) Önellátóak voltak, volt disznó, ló, tehén, meg minden. A fészerben vetőgép, gumis szekér, meg mindenféle kézzel hajtható gép és szerkezet, – imádtunk ide átjárni, újra és újra megcsodálni ezeket a gyerekszemmel nézve varázslatos dolgokat.
Régi amerikai farmeros filmekben lehet ilyesmit látni olykor….
Na itt ettem életem legfinomabb zsíros kenyerét….
(Csak ritkán mertünk átszökni az öcsémmel, mert anyánk megtiltotta)
A kis léckapu mindig nyitva volt ha otthon voltak.
A ház olyan volt mint nagyon sok abban a faluban, szinte az egész udvaron végignyújtózkodó hosszú nyitott gangos ház, az utca felől egy szoba, középen a konyha, ami egyszersmind a ház bejárata is, a konyha mögött még egy szoba, az mögött – már mindegyik külön ajtóval -, a nyári konyha, a deszkafalakkal rekeszekre osztott magtár, ahol ember és állat szárára tartották a szemes takarmányt, és a padlásfeljáró stb.
Végig ballagtunk a gangon, félszemmel a kis fehér kutyát figyelve, aki a mérete ellenére, ha a gazda szabadon engedte éjszakára, olyan vehemenciával és csaholással ugrott neki a kapunak, hogy a sorsán éppen elgondolkodott éjszakai vándor bizony összecsinálta magát ijedtében, mire felfogta, hogy blöff az egész. De a kis kutyus meg volt kötve, és unottan nézett csak felénk, fél testel kilógva az ólából. Bizonyára tudta, amit mi is, hogy a lánca nem engedi a betérő közelébe, ezért aztán – nem úgy mint más ostoba ebek -, nem is strapálta magát semmiféle akcióval.
Bementünk a konyhába, Mamuka – az asszony -, ( mindenki így hívta, egy picit előre dőlve járt, talán a sok munkától végleg és örökre elfáradva, mindig fekete ruhájában, fekete kendőben és kékfestő kötényében.
Az arcára nem emlékszem már, talán a nagy fekete kendő miatt de a mosolygó galamb hangjára igen) éppen ott tett vett. Mamuka!- mondtuk kórusban- jöttünk házi zsíros kenyeret enni. Mamuka megmosolygott minket , megtörölte a kezét, -azt hiszem éppen mosogatott -, kinyitotta a konyhaszekrényt, elővett egy hatalmas, asztalterítőbe bugyolált kenyeret , – ők sütöttek maguknak, nem jártak a vegyes boltba -, ami akkora volt mint egy autó kereke, levágott egy hatalmas karéjt abból a nagy kerékből, kettévágta, bement a spejzba, hozta a kis zománcos bödönt, és megkente azzal a makulátlan fehér, ikrás házi zsírral, – mintha havat terített volna a kenyérre, ami szinte sercegett a kés alatt -, majd egy picit meg sózta, pirospaprikából pöttyöket hintett a fehér hómezőre, és mosolyogva odanyújtotta nekünk. Mi megköszöntük, és boldogan indultunk haza a fehérre meszelt gang boltívei alatt, botladozva a téglákból kirakott kövezeten, a hatalmas zsíros kenyerekkel, amik majd orra rántottak bennünket, akkorák voltak az apró gyerek kezekben.,
Anyánk mesélte később, hogy annyira szégyellte magát, nem győzött szabadkozni, hogy nem ő küldött át bennünket, hanem mi találtuk ki, mert a múltkor, amikor odaát voltunk, megnézni a kiscsikót, akkor is kaptunk és nagyon ízlett nekünk, az nem olyan volt mint a „bolti” kenyér és zsír.
Mamuka férjére, Papukára, – öt így hívta a mindenki -, sem emlékszem jobban. Nagyon ritkán volt otthon, állandóan kinn volt a földeken, dolgozott. Néha, amikor este haza jött és meglátott bennünket az udvaron, megállt a lovas kocsival, bekiáltott nekünk, és mi eldobva mindent boldogan szaladtunk és kapaszkodtunk fel a bakra, arra az ötperces kocsikázásra…..
Csak ennyi maradt meg. A vékony szikár termete a fia – aki nálunk kistilezte a nagy fát a kertvégében, aki néha felszántotta a kertünket, és egyszer nálunk böllérkedett, és rám bízta a zsírszalonna sütését a nagy üstben – Laci bácsi is ilyen volt, mint Papuka.
Felgyűrt ingujjas, inas kezű ember, akinek karikába hajlottak az ujjai a sok kapálástól, kaszálástól és még is ezekben a kezekben olyan finoman fogta a gyeplőt, hogy a lovak minden rezdülését megérezték, mintha csak közösen egyensúlyoztak volna valami láthatatlan kötélen. Mesélték a családban jóval később, hogy egyszer én láttam meg a haza felé tartó öreget előbb, és hangosan kiabálva ( Papuka…Papuka…) kiszaladtam az utcára , egyenesen a lovak elé, azok megrémültek, és csak Papuka lélekjelenlétén és ügyességén múlott, hogy nem tiportak agyon a megriadt állatok….