A békapoéta

Sóhajt a béka: brekeke!
Verset írnom kellene,
A szúnyogos csoda rétről,
Vagy a sárga pipitérről.

Mire írjam? Nádszélére?
Tündérrózsa levelére?
Mivel írjam? Nincsen tollam.
Breke-breke, én megmondtam!

Megkérdezte a gólyahírt,
Van-e nála toll és papír,
De az csak a fejét rázta
Virágport szórva reája.

Elugrált a tó széléig,
Közben mondta véges-végig:
Koszorús költő hogy legyek,
Ha senki nem ismerhet meg?

A gólya ott sétált éppen
Keresve az estebédet.
Békánk pont eléje tottyant
Gólyalábnál feje koppant.

Breke-bereke brekeke
Toll és papír kellene!
Mond te csodás szép madár
Szárnyadból tollat nem adnál?

De a gólya meg se szólalt.
Magában csak azt suttogta:
Itt van, megjött a vacsora!
Gólyapocak nem korog ma.

Békaköltő meghallotta,
Mit suttogott fent a gólya.
Ugrott, rohant, toccsant, koppant
Ott hagyta a gólyatollat.

Visszament a tó mélyére,
Tündérrózsa levelére.
Ott brekegi reggel, este
Nádirigóval versenyezve:

Nehéz szakma a költészet.
Ihletem is elenyészett.
Inkább énekes leszek,
Reggel, este brekegek.