A földalatt(i)

A minap a föld alatt jártam,
Elmesélem, hogy mit láttam:

Lábam alatt egy hosszú lépcsõ,
Majd odalép hozzám két nõ,
Hogy ugyan már fiatalember,
Szánjon már meg most az egyszer;
Kiolvasom az undort a szemébõl,
S borosüveg lóg ki a zsebébõl.

Továbbmennék, de az igen nehéz,
Mert az ember bármerre néz,
Látja, hogy minden csak egy százas,
S a csalogatás is oly mézes-mázas;
Próbaképpen jól a fülembe ordít,
Ahogy romából magyarra fordít.

Feljutva a modern szerelvényre
Azt vehetjük mind ott észre,
Hogy suhan el melettünk az élet,
Mind a sok kóbor-vándor lélek;
Beljebb fúrom testem a tömegbe,
S várom, hogy vajon fellöknek-e.

Az egyik ülésen egy fickó fekszik,
Csóró vagy csöves, ahogy tetszik,
Azaz hogy nem tetszik, amit látsz,
Ránézel, majd fura fintort vágsz;
Egy másik kocsiba szállok át inkább,
Hogy megtaposhasson pár bakancsos láb.

Kék a felsõ, rajta egy vörös csík,
Ezek az ellenõrnénik és a bácsik,
Kiket már messzirõl elárul ruhájuk,
S kiknek munkáját szívünkbõl utáljuk;
Nem érdekel már, van érvényes jegyem,
Elakarja tépni, hát tegye, legyen.

Célállomás, ahol kiszáll mindenki,
Egy lépcsõ van csak, hát ez isteni.
Minden "ember" a másikat szídja,
Vagy csak tûr, és a fogát szívja;
Odafenn fény vár, végre már szabadon,
S jó nekem a séta a fájós lábamon!