kopott épületek között kacsintok
álmosan a mélybe.
lefelé nézek, mint mélyen kutató
búvár.
eltűnök ott, a plakátok
közötti csendben, eresz alatt
sétál testem.
megértem és megéltem,
hogyan lehet a feltörekvő
épületek között, szűk utcák mentén,
macskaköveken, lehányt járdákon
építeni világomat.
szürke esőcseppek ontják
vérembe a némaságot,
mégis ívelt vagyok, simulékony,
mint bronzszobor a galambok között.
5 hozzászólás
jók a képeid, hatásosak. szeretettel
Köszönöm szépen!:)
Sejtelmes, akár a köd. Remekül beleélted magad a helyébe.
Gratulálok: Klári
Nagyon tetszik a versed. A köd úgy gondolom megszemélyesíti az embereket is és a mai helyzetet. Az utolsó sorok hűen tükrözik. Remek!
Minden elismerésem!
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica, jól látod, igazából a köd az én metafora, magamat helyeztem bele, én vagyok/voltam a köd. 🙂
Klári, igen, ez volt a cél.:)