Miért van az, hogy mindig oly keserű a vers, ha szívből tör elő
Miért ír bánatáról az ember, az élet tényleg olyannyira rettentő?
Öröméről kevés költő adott zálogot örökégő múlhatatlan lenyomatban.
Csak tépet lelkét, mérges kelyhét osztja véled, s égő kínját szakadatlan.
A természet szentségéről rebeg csalfa szó az ajkain.
Közben az is bút lebegtet, s ámulsz vérző szavain
Hát nincs elég búbánatod keserű versek is a szívedbe vájják fullánkjait?
Nem lenne jobb, valami kis lenge, vidám, bátorító, mi az élvezetre tanít?
Igen kényelmes dolog mást saját búval terhelni
Nehezebb, s hálásabb arcára mosolyt ecsetelni
De én sem vagyok különb, verseimből árad a fájdalom.
Restellem, de versembe száműzöm búskomor bánatom
A vers szóljon az összes hozzám hasonló alkotó számára
Egy apró figyelmeztetés, bánatot ne hozzon híve nyakára
A poéta botlása
By CD
2 hozzászólás
“Restellem, de versembe száműzöm búskomor bánatom” – ugyanez volt velem nagyon sokáig: ha boldog voltam, nem éreztem értelmét, hogy tollat fogjak és a verseimhez meneküljek. (És utáltam is magam emiatt, hogy nem tudtam értékelni a szép napokat.) Mára ez szerencsére megváltozott, most vagyok elég boldog ahhoz, hogy azt is le tudjam írni.
Neked is sok sikert kívánok ehhez, a versed pedig nagyon jó, kényes témát érint, de erre szükség volt már! (Én legalábbis még nem olvastam hasonlót, attól még lehet, hogy van.)
Üdv
Zsázsa
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad a versemet. Csodálkozom,hogy valaki még úgfy érzi ilyenre szükség van,de ennek nagyon örülök, mert legalább nem cska én vagyok így vele:)
Üdv
CD