A sötét alagút

Mi értjük egymást!
De kikhez szólunk, értik-e?
Eljut e hozzájuk,
Az óhajtott, kért ige?

Ki kábítószer mámorában fetreng!
Ki káromolja, tagadja Istent!
Ki éhen, dideregve lázban,
Kuporog sötét bódéjában.

Ki dölyfösen dorbézol,
Kinek a hatalom téboly!
Kinek a tudás álom,
Maszat, rongy a pulyákon!

Kinek nem ember, fegyver a barátja,
Ki gyáván bújik a homályba,
Maga előtt tartva a túszt!
Ki élvezi a véres háborút!

Mi értjük egymást!
Vajon ők értik-e?
Nékik, róluk szól,
Az óhajtott, kért ige!

Kell-e nékik tollból,
Papírra vettet szó?
Akad e köztük néhány,
Verset olvasó?

(Hát, ez a sötét alagút!)
Van e belőle ki út?
Mi reméljük! Lenni kell!
A világ nem pusztulhat el!

Mi keressük őt,
Ő vajon megtalál?
Azt mondják,
Aki keres, talál!
Hát ezért vagy fény,
(A sötét alagútba,
Melyben járunk tapogatózva.)

Van benned új erő,
Te ifjú, óhajtott igehirdető!
Te bizton túl éled az időt,
Pótlod, ki a sorból RÉG „kidőlt”!

A változó világban,
Változó gondolat!
Változatos fűszer,
Mely nem csupán közhely!

Nem elcsépelt szavak,
Kezedben új a lant!
Ráadásnak, bölcsen pengeted,
Minden vers a kisdeded!

Csak dédelgessék sokan,
Millióknak oka van,
Hogy hallják húrjaid hangját.
Kiálts nagyot, hogy meghallják!

Légy magyarok büszkesége!
Minden ember öröksége.
Hallják szavad a világban,
Az örökké valóságban.

Mi értjük egymást!
Hiába köztünk sok-sok év!
Értjük, mint anyja a kisdedét.
„Szétosztjuk, szívünk melegét.”