A tél érve

Tél nyelve leng az ágon kóstolón,
gyenge napnak szorítja kézfejét,
ajka zimankós, ős-szavakat gyón,
hangja negédes, csendes éjt kísért.

Ó, az ősz, esdekelni merészel,
térdén sebhelyes pára füstölög:
levelek színes dombja ne véssz el,
óhaja hegycsúcs ormán felhörög.

De a hóhalom – a lomha – elér,
jászolba szólít már a szent család,
nem lehetek hűtlen, pogány s ledér,
szeretet leplét terítem alád.

Ha győzni jövend a holnap feléd,
engedd, öledbe borítsa fejét.