Add vissza az álmaim,
add vissza a tenger kékjét,
a kósza felhők símogató melegét!
A napsütötte rétek illatát,
add vissza a hitem,
hogy újra higgyek
a messzeség-közelségében,
a lagúnák varázsában.
Higgyek egy mosolyban,
egy elröppenő pillanatban,
a gyermeki szelídségben.
Add vissza apró kis világom,
adj egy mosolyt az arcomra!
Adj vissza mindent,
magamat, s – magadat!
5 hozzászólás
Ismerős érzés, mikor hitünket, álmainkat elveszítjük. Mikor utána mégis visszakapjuk, felér egy újjászületéssel. Tetszik a versed.
Valóban fölér egy újjászületéssel… és hinni mindig kell valamiben…:)
Üdv.: Móricz Eszter
Szia! Érzékletes képek! Az ad kellemes ritmus ennek a versnek, hogy jókor kezded az új sorokat, és így egyfajta gondolatritmus keletkezik, ahol a költői képek egymásutánisága adja a hullámzást. A szerkezeten túl, pontosabban azzal karöltve pedig kiérződik a lélek vívódása! Szép!
Szia “peremgyerek”!
_Köszönöm bíráló soraid….Valóban szinte minden sora új gondolatsor:) És nagyon köszönöm, hogy megtisztelsz azzal, hogy olvasol. 🙂
Szeretettel üdvözöllek: Móricz Eszter
Igen sokaknak egy más ember jelenti az életet. De ez nem jo. Az életet mindig egészében és nem csak valaki mellől kell szemlélni A vers amugy nagyon tetszett